No Ken

20.0 Tokió
Csütörtök, 27-e. Fél ötkor keltem. Hawaii idő szerint fél tízkor. Otthoni idő szerint este fél kilenckor. Mivel még sötét volt, és egyedül virrasztottam, ismét maradt az információáradatban való eligazodás, az Internet. Ezzel el is voltam vagy 2,5-3 óráig, amikor úgy éreztem, hogy ez már naplopás. Nyolckor már el kellett menni a reggeliért, és kitalálni az az napi programot. (Megjegyzem, azért nem volt teljesen naplopás, mert útikönyv híján a Wikipedián és utazási oldalakon próbáltam kitalálni, hogy mit is lehetne csinálni.) Ja, meg egyeztettem Márkkal, hogy mikor (17:00) és hol találkozzunk.

A reggeli az amerikai gyorszabáldák után egyszerűen fenséges volt: péksütik, ráadásul igen finomfélék. És mindez útba is esett, tehát innen aztán már nem kellett hazamenni, hanem nyomás a tök jó „Tókjó”. A Tozai vonallal kellett csak mennünk, azaz nem kellett átszállnunk, és első állomásunk a császári palota kertje volt. Mielőtt azonban belevágnék a beszámolóba, pár érdekesség magyar szemmel:

• Iszonyatos rend és tisztaság van mindenhol, sehol egy szemét az utcán, de még így is láttunk szemétgyűjtögető embert (akinek szerintem semmi dolga nincs)
• ezzel egyetemben viszont sehol nincs kuka, vagy szemetes, mindenki szépen hazaviszi a hulladékot kis zacskókban, vagy a zsebében.
• Az utcák tele vannak rendőrökkel, biztonsági emberekkel, vagy felügyelő emberekkel, akik építkezéseknél, felújításoknál, vagy bárminél csak úgy áll és segít (ugyan nagyon nincs mit), pl. mutatja, hogy merre menj, biztosít, hogy nem fog arra épp autó jönni stb. A rendőrök pedig bringázgatnak. Szóval mindenre van ember. Liftbe beszállásra, kiszállásra, sorbaállás koordinálására, minden metrómegállóban információs pult, és segítők.
• Mindemellett szinte senki nem tud más nyelven, csak japánul. Vagy ha tud is, letagadja, és nem is hajlandó használni. Volt, aki még az „exit” szót sem értette.
• Az előző ponthoz kapcsolódik, hogy szinte minden csak japán betűkkel van kiírva. Azaz a boltban az áruk, a közlekedési táblák, az étteremben az ételek nevei. Ez utóbbi esetben a rendelést megkönnyebbítendő minden étel makettjét (szerintem magát az ételt tartósítják és vonják be lakkal) kiteszik a kirakatba, és adnak neki egy számot, hogy az alapján rendelhess.

• Nagyon udvariasak, segítőkészek, tisztelettudóak, de mindent japánul magyaráznak el, kérdeznek meg. De ha válaszolsz nekik bármilyen más nyelven, annak nagyon örülnek, mosolyognak, és folytatják japánul.
• Az utcáknak nincs neve (csak a sugárutaknak), amivel jelentősen megnehezítik a tájékozódást. Kb. 20 percbe telik betájolni magam, miután leszálltam egy metróról, hogy hol vagyok, és merre kéne menni. Mert ugyebár a metróállomásoknak is van vagy 8-15 kijárata.
• Mindenki mindent megköszön. Mármint, a boltban, ahol vásárolsz, a metrós, aki segíthetett, az útkarbantartó, aki megmutathatta neked, merre kell menni. Azonban viszontmegköszönni nem szokás, azaz nekünk nem szabad megköszönni, mert mi vagyunk az ügyfelek/vendégek/stb. Ja, a köszönéshez mindig hozzátartozik a meghajlás. Néha nehéz megállni mosoly nélkül.
• Itt szinte mindenki doki, nővérke, vagy legalábbis annak tanul. Annyira viccesek, hogy maszkban járkálnak az utcán, boltban, de még az autóban egyedül ülő sofőr is maszkban van.
• Nekem nagyon tetszik, hogy egyáltalán nem szabad dohányozni kültéren, azaz utcán, parkban. Kár, hogy a vendéglátóhelyek többségében van erre kijelölt hely, de az pedig nincs elkülönítve.
  

Most első körben ennyi jutott eszembe, de majd kiegészítem, ha még valami beugrik (vagy majd megteszi ezt Márk).
Tehát mentünk be a metróba, itt mosolyodtam el nem is tudom hányadszor. Igen, én is hallottam már, hogy emberek tolják be a metróra az utasokat, de most a saját szememmel is láttam, ahogy kb. 20 metro-guard áll a peron szélén, amíg nincs ott a vonat, hogy be ne lépj/ugorj, majd, amikor közeledik a szerelvény, akkor kiabálnak mindenfélét, utána pedig mutatják, hogy merre menj, és szépen tolják be az embereket. És ne tudjátok meg, mennyire tudnak sűrűsödni. Ááááááá. Ja, és ki van jelölve, hogy hol fog nyílni az ajtó, és ott állnak sorban egymás után. :)

A császári palota kertjébe, és az ott található múzeumba ingyenes a belépés. Most is gyönyörűen rendben volt tartva, japánkert is van, de igazán csodálatos tavasszal lehet, amikor mindenféle színben pompázik, és virágzik a kert. A növényeknek mind fel van tüntetve a neve, talán Csani ismerné is őket, de valószínű ő is bajban lenne a kiolvasásukkal. :) Egy pár kép innen:

Találkoztunk itt több csoporttal is, köztük egy általános iskolai osztállyal. Nagyon néztek minket, lévén valahogy nem illettünk a képbe, majd nagy szervezkedés után odajött a három legbátrabb egy cetlivel, és felolvasták, hogy: „- Where is it from?” Visszakérdeztem, de hülyeség volt, nyilván azt akarták tudni, hogy honnan jöttünk, úgyhogy rögtön válaszoltam is, hogy Hungary. Nagyon örültek neki, és tapsoltak. :) Amikor aztán továbbmentek, 3-4-szer elköszöntek egyesével, volt, aki meg is hajolt. :) Ezután a városban sétáltunk, elsősorban olyan helyet kerestünk, ahol hosszú idő után végre újra valami finomat ehetünk. Ezt végül – tudtunkon kívül – egy néger francia séfnél találtuk meg. Nagyon hangulatos kis konyhája volt, és előttünk készítette el az ebédet.

Ebéd után ismét sétáltunk, de tudatosan már a találkahely felé. Ezt a táblát érdemes alaposan tanulmányozni, sok okos dolog van rajta. :)

A találkozó kicsit nehezebb volt, mint azt gondoltuk, mert a megbeszélt helyszín egy parkban volt, az viszont időközben bezárt. Kérdeztük, hogy „Can we go in the park?”, mire mondta nekünk a néni, hogy „No, no Ken!”. :) Úgyhogy indult a wifi-vadászat, mert ugyebár költségtudatos telefon felhasználóként nem fogok Japánban Japánba roamingolni, amikor a netet ingyen is meg lehet találni, és lehet e-mailezni. Ennek csak egy hátránya van. Amíg meg nincs a végső döntés és egyezség, addig nem nagyon lehet elmozdulni, és minden választ ott kell megvárni. De működött, és végül meg is találtuk egymást a hely- és nyelvismerettel rendelkező Márkóval. Innen minden gondot levett a vállunkról. Volt ötlete, és tudta, hogyan valósítsuk meg. Így aztán nekivágtunk, hogy felmenjünk egy felhőkarcoló sokadik emeletére, és megnézzük a várost éjjel, magasról. Ez sem került semmibe, valami önkormányzati épület volt. Egy pár fotót itt is készítettem, több-kevesebb sikerrel:

Innen egy másik érdekes helyre mentünk (a nevére sajnos, nem emlékszem itt pedig most nincs Internet, hogy rákeressek), ami egy, a felhőkarcolók árnyékában megbúvó igen szűk utcákból és alacsony öreg „bódékból” álló kis blokk, ma szórakozó negyedként funkcionál. De útközben még vettem kupakot a fényképezőgépemre. :)

Itt aztán megbeszéltünk másnapra egy egész napos programot a városon kívülre, Fuji közelébe, majd búcsút vettünk. Két metróval jutottunk haza kb. egy óra alatt, de a végére én már annyira szarul voltam, hogy majdnem megmutattam nekik, milyen Európában a róka. Ezt végül is úgy kerültem el, hogy a metróban a földre guggoltam, majd „kiestem az ajtón”, és rögtön lezuhantam egy székre. De szerencsére ez már egy nyitott állomás volt, és volt oxigén. Az öt perces út alatt a hotelig jó párszor kivert a hideg, úgyhogy éreztem, a holnapi program nem egészen terv szerint fog alakulni. Beültem a minikádba – ekkor már lázas is voltam – vettem egy meleg fürdőt, majd el is aludtam ott, így szépen a víz is hűlt, ami végül talán a lázam is csökkentette. Estére begyógyszereztem magam Rékuéktól kapott csodaszerrel, Aspirinnel és Béres cseppel is (ezt egyébként többé-kevésbé rendszeresen szedem az út során), jól beöltöztem, és lefeküdtem. Mivel reggelre – ugyan nem tökéletesen, de – már sokkal jobban voltam, ezért feltételezem, hogy a sok utazás, időeltolódás, klímaváltozás miatti kimerülés jött csak ki rajtam.

21.0 A paplan
Jobban voltam ugyan még reggel, de nem szerettem volna visszaesni, mert akkor nem csak egy napot veszítek Japánban, hanem akár többet, ne adj’ isten még Thaiföldön is, ráadásul betegen repülni borzasztó szar (sajnos, tapasztalatból tudom). Reggelit (meg ebédet) ugyan elmentünk még venni, de én aztán egész nap aludtam, meg Interneteztem, de nem mozdultam ki a szobából.
Egy biztos, ha madár-, vagy malacinfluenza is volt, legyőztem. :)
Márkkal még megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk. :)