Ugyan ez még nem az utolsó bejegyzés, de mivel már itthon vagyok, eljött az ideje annak, hogy hálámat fejezzem ki azoknak, akik segítettek abban, hogy ez az utam létrejöhessen. A felsorolás véletlenszerű sorrendben történt.
I'd like to say thank You, Anuj for the accomodation, for the transfer to the airport, for Your time You spent with us, for Your help and Your kindness. It's always nice to see You, and I really hope we can meet in Hungary soon.
Köszönöm Zsoltnak a londoni szállást, az estét, a segítséget, és nem utolsó sorban azt, hogy hajnalban kivittél minket a reptérre (Heathrow), ami egyáltalán nincs közel.
Szintén nagy segítséget jelentett Jani és Ancsi, amikor Dallasban ragadtunk, és volt kit felhívnom tanácsokért. S nemcsak tanácsaival járult hozzá az utunkhoz, hanem San Joséból San Franciscoba is átrepített bennünket úgy, hogy közben még a csomagokat is fel tudtuk venni a reptéren. Köszi.
A tokiói tartózkodásunk sem lett volna ennyire színes és érdekes, ha nincs Márk, aki tudta, mikor és mit érdemes megnézni, hol mit találunk, és még japán tolmácsként is ügyeskedett, amikor arra volt szükség.
Köszönöm anyunak, apunak, Boginak, Csaninak és a babáknak, akik segítettek az előkészületekben, támogattak, kivittek és elhoztak a reptérről, és még valutát is adtak kölcsön, hogy azzal már ne kelljen indulás előtt foglalkozni.
Köszönöm Mikinek a sok jó tanácsot Mexikóval és Hawaii-val kapcsolatban, valamint az előkészületekben nyújtott segítséget.
Köszönöm minden olvasónak és kommentelőnek, hogy követték, színesítették a blogot, illetve, hogy ötletekkel szolgáltak, és küldték a híreket itthonról
Köszönöm a főnökömnek, Eriknek, hogy elengedett.
És természetesen végül, de elsősorban köszi Zsuzsának, hogy egyáltalán felmerülhetett ez az ötlet, utastársként felvett a listájára, valamint azt, hogy tök jó útitárs volt. :)
Kit felejtettem el? :|
2011. február 28.
2011. február 26.
Pihenj!
26.0 Masszázs, kagyló, pancsi, vízesés
Már kora reggel éreztem, hogy ez nem az én éjszakám volt. Nem tudtam aludni - éjszaka kint sétáltam a szállás udvarán -, mégis "elaludtam" a nyakam.
Néhány kép az udvarról:
A jobb oldalon a csuklyás-izmom teljesen feszült, kő kemény volt, teljesen beállt. Alig, sőt inkább nem is bírtam elfordítani a fejem. Mivel erre a napra még nem volt terv, amihez tartanunk kellett volna magunkat, nem kellett sehova sietni. Így aztán reggeli után a Lobbyban a masszázsok után érdeklődtünk. Volt talp-, hát, ilyen-olyan masszás, de nyilvánvaló volt, hogy Thaiföldön a thai masszázst kell kipróbálni. Azoknak, akik szaftos sztorit várnak, el kell árulnom, hogy nem, nem volt happy finish. Többek között azért sem, mert én egy ladyboytól kaptam masszázst. Elsőre fel sem tűnt, olyan volt, mint egy csúnyább lány (volt melle), de amikor masszírozott, többször láttam a kezét, és elég gyanús volt. Zsuzsa is ezt a gyanút erősítette meg, így a legvégén jól meg is néztem, és már biztos vagyok benne, hogy valamikor ő még kissrác volt. Az embernek nem ez a vágya, amikor thai masszázst szeretne, de végül is egész jól csinálta, nem volt tolakodó, sem szemérmetlen, és kisgatyában voltam végig. Úgyhogy azon kívül, hogy helyiek csinálták egész ügyesen, nem sok különbség lehetett egy itthonihoz képest. Viszont utána tényleg kicsit lazábbnak éreztem magam. Sajnos, csak kicsit.
Mivel nem voltam a topon, feszült és görcsös voltam, és Zsuzsa is szeretett volna már tartani egy pihenőnapot tengerben fürdéssel, napozással, ezért úgy döntöttünk, itt az ideje kicsit barnulni is. Először a medencében pancsiztunk, úszkáltunk, majd lesétáltunk a tengerpartra is. Valójában az út során először tartottunk fürdős napot, eddig mindig csak bementünk a vízbe, de ez csak a programok között volt. Most ez volt a program. Életemben először fürödtem az Indiai óceánban, nagyon meleg volt. Sem a part, sem a víz nem volt olyan szép és tiszta, mint Mexikóban, de ettől még nagyon kellemes volt. A legtutibb a homokban szaladgálás és ugrálás volt. :) Gyűjtöttünk több kagylót is, mind a parton mind a vízben. Igazából ezzel már el is mondtam mindent, ami ebédig történt. :) (Itt nem készült kép, mert nem vittem le a fényképezőgépet.)
A partról felfelé fotóztam az alábbi képet telefonnal, amivel egyébként errefelé lépten-nyomon találkozni lehet. Tökéletes példa arra, hogy az ember mindig utólag tanul a hibákból (és persze kérdés, hogy lesz-e erre valaha is szükség). Leginkább mementóként szolgál, sokkal inkább a történtekre hívja fel a figyelmet, mintsem tényleges segítségként szolgálna.
Ezután egy helyi kis étteremben ebédeltünk, majd fényképezőgéppel ismét lementünk a partra, hogy csinálunk 1-2 képet.
Igen ám, de ekkor jött a szokásos, minden napra kijutó eső. Eddig az út során alig találkoztunk esővel, volt egy kicsi Mexikóban, de ott főleg este és éjszaka, a többi helyen nem is emlékszem, hogy egyszer is elkapott volna minket a zuhé. Na, itt minden nap, kiadós, hosszan tartó, sűrű és nagyszemű eső volt. Menetrendszerűen jött 3-4 óra körül, és tartott 5-6-ig. Olyan, mint itthon a nyári zápor, csak kb. 2 órán keresztül. Ilyenkor jobb volt vagy a tengerbe, vagy fedél alá húzódni, különben bőrig ázott az ember. A fotózás így gyorsan végetért, majd ismét felmentünk a szállásra, és úgy döntöttünk, hogy ha már nagyon úgysem tudunk mit csinálni, elmegyünk autóval egy kicsit körülnézünk északabbra is. Egy jó 2 órát autóztunk is, és visszafelé jövet, amikor már elállt az eső, elmentünk egy közeli vízeséshez is. Ez a dzsungel szélén van, de már az erdőben. Szép zöld, sűrű, méretes növények, és riasztó hangerejű rovarok kísértek minket a kb. egy kilométeres úton az autótól a vízesésig, és vissza.
Hazaértünk után gondoskodtunk a holnapi programról, azaz befizettük magunkat egy egynapos hajós kirándulásra a szigetek között. Volt is sikerélményünk, mert az eredeti két személyre szóló 4800 Bahtos árat lealkudtuk 2800 fabatkára (ha jól emlékszem). Eztán betértünk egy Internet kávézóba, mert a környéken sehol nem volt ingyenes wifi, hiába kerestem két napig. Itt percalapú számlázás volt, de a levelek elolvasásán, egy kis csetelésen, a blog kommentjeinek átfutásán kívül mással nem törődtünk, így 25 perc alatt végeztünk is. Közben már intézkedtünk az esti masszázs ügyében, Zsuzsa ügyesen spórolt ismét egy kis pénzt, így kettőnknek 1-1 órás talpmasszírozás 500 Bahtba, azaz kb. 3300 Ft-ba került. Erre ugyan várni kellett egy órát, mert épp tele volt a szalon, de addig az esti csúcsforgalomban végigsétáltuk a város egyetlen utcáját, és bementünk szinte minden boltba. Sajnos, semmi igazán jót nem találtam, és csak azért nem akartam semmi bóvlit, gagyit, giccset venni, hogy hozzak valamit. Csak hűtőmágnessel gazdagítottam magam. Láttam ugyan mindenféle világmárkából mindenféle ruhadarabot fillérekért, bár a feliraton és logón kívül általában nem különböztek egymástól ezek. :) A temérdek ruhán kívül volt mindenféle dísztárgy és buddhista jelkép, szimbólum és szobor, ezek azonban nekem nem jelentettek semmi különlegeset. Nem tartottam jó ötletnek venni olyat, amit nem vallok, vagy aminek nem vagyok követője, csak azért, mert voltam ott. Pláne, hogy elég kevés tényleg jól kinéző kacat volt. Persze itt is mindenkinek a barátja voltam. :)
A hosszas kolbászolás után végre eljött az ideje, hogy egy újabb masszázst vegyünk, mert a reggeli is nagyon jólesett már, de még mindig nem éreztem magam teljesen fesztelennek. A talpmasszázs isteni volt, de végül a masszőr úgy látta jónak, ha a nyakam, a hátam és a kezeimet is meggyúrja. Ezúttal egy kedves (nem túl heyles) kis csaj kényeztetett, de erős volt, és nagyon ügyes. Isteni volt.
Vásároltunk még másnapra egy kevés csokit és innivalót, majd görcsöktől mentesen tértünk nyugovóra. Tudtuk, másnap korán indulunk, mert jön értünk a busz, ami majd visz minket a hajóhoz. Lefekvés előtt még összepakoltunk, mert tudtuk, erre már nem lesz időnk hazaérkezésünk után, hiszen rögtön indulnunk kell majd a reptérre. Összepakoltunk az erkélyen is, amin egyébként velük osztoztunk 4 napig:
Már kora reggel éreztem, hogy ez nem az én éjszakám volt. Nem tudtam aludni - éjszaka kint sétáltam a szállás udvarán -, mégis "elaludtam" a nyakam.
Néhány kép az udvarról:
A jobb oldalon a csuklyás-izmom teljesen feszült, kő kemény volt, teljesen beállt. Alig, sőt inkább nem is bírtam elfordítani a fejem. Mivel erre a napra még nem volt terv, amihez tartanunk kellett volna magunkat, nem kellett sehova sietni. Így aztán reggeli után a Lobbyban a masszázsok után érdeklődtünk. Volt talp-, hát, ilyen-olyan masszás, de nyilvánvaló volt, hogy Thaiföldön a thai masszázst kell kipróbálni. Azoknak, akik szaftos sztorit várnak, el kell árulnom, hogy nem, nem volt happy finish. Többek között azért sem, mert én egy ladyboytól kaptam masszázst. Elsőre fel sem tűnt, olyan volt, mint egy csúnyább lány (volt melle), de amikor masszírozott, többször láttam a kezét, és elég gyanús volt. Zsuzsa is ezt a gyanút erősítette meg, így a legvégén jól meg is néztem, és már biztos vagyok benne, hogy valamikor ő még kissrác volt. Az embernek nem ez a vágya, amikor thai masszázst szeretne, de végül is egész jól csinálta, nem volt tolakodó, sem szemérmetlen, és kisgatyában voltam végig. Úgyhogy azon kívül, hogy helyiek csinálták egész ügyesen, nem sok különbség lehetett egy itthonihoz képest. Viszont utána tényleg kicsit lazábbnak éreztem magam. Sajnos, csak kicsit.
Mivel nem voltam a topon, feszült és görcsös voltam, és Zsuzsa is szeretett volna már tartani egy pihenőnapot tengerben fürdéssel, napozással, ezért úgy döntöttünk, itt az ideje kicsit barnulni is. Először a medencében pancsiztunk, úszkáltunk, majd lesétáltunk a tengerpartra is. Valójában az út során először tartottunk fürdős napot, eddig mindig csak bementünk a vízbe, de ez csak a programok között volt. Most ez volt a program. Életemben először fürödtem az Indiai óceánban, nagyon meleg volt. Sem a part, sem a víz nem volt olyan szép és tiszta, mint Mexikóban, de ettől még nagyon kellemes volt. A legtutibb a homokban szaladgálás és ugrálás volt. :) Gyűjtöttünk több kagylót is, mind a parton mind a vízben. Igazából ezzel már el is mondtam mindent, ami ebédig történt. :) (Itt nem készült kép, mert nem vittem le a fényképezőgépet.)
A partról felfelé fotóztam az alábbi képet telefonnal, amivel egyébként errefelé lépten-nyomon találkozni lehet. Tökéletes példa arra, hogy az ember mindig utólag tanul a hibákból (és persze kérdés, hogy lesz-e erre valaha is szükség). Leginkább mementóként szolgál, sokkal inkább a történtekre hívja fel a figyelmet, mintsem tényleges segítségként szolgálna.
Ezután egy helyi kis étteremben ebédeltünk, majd fényképezőgéppel ismét lementünk a partra, hogy csinálunk 1-2 képet.
Igen ám, de ekkor jött a szokásos, minden napra kijutó eső. Eddig az út során alig találkoztunk esővel, volt egy kicsi Mexikóban, de ott főleg este és éjszaka, a többi helyen nem is emlékszem, hogy egyszer is elkapott volna minket a zuhé. Na, itt minden nap, kiadós, hosszan tartó, sűrű és nagyszemű eső volt. Menetrendszerűen jött 3-4 óra körül, és tartott 5-6-ig. Olyan, mint itthon a nyári zápor, csak kb. 2 órán keresztül. Ilyenkor jobb volt vagy a tengerbe, vagy fedél alá húzódni, különben bőrig ázott az ember. A fotózás így gyorsan végetért, majd ismét felmentünk a szállásra, és úgy döntöttünk, hogy ha már nagyon úgysem tudunk mit csinálni, elmegyünk autóval egy kicsit körülnézünk északabbra is. Egy jó 2 órát autóztunk is, és visszafelé jövet, amikor már elállt az eső, elmentünk egy közeli vízeséshez is. Ez a dzsungel szélén van, de már az erdőben. Szép zöld, sűrű, méretes növények, és riasztó hangerejű rovarok kísértek minket a kb. egy kilométeres úton az autótól a vízesésig, és vissza.
Hazaértünk után gondoskodtunk a holnapi programról, azaz befizettük magunkat egy egynapos hajós kirándulásra a szigetek között. Volt is sikerélményünk, mert az eredeti két személyre szóló 4800 Bahtos árat lealkudtuk 2800 fabatkára (ha jól emlékszem). Eztán betértünk egy Internet kávézóba, mert a környéken sehol nem volt ingyenes wifi, hiába kerestem két napig. Itt percalapú számlázás volt, de a levelek elolvasásán, egy kis csetelésen, a blog kommentjeinek átfutásán kívül mással nem törődtünk, így 25 perc alatt végeztünk is. Közben már intézkedtünk az esti masszázs ügyében, Zsuzsa ügyesen spórolt ismét egy kis pénzt, így kettőnknek 1-1 órás talpmasszírozás 500 Bahtba, azaz kb. 3300 Ft-ba került. Erre ugyan várni kellett egy órát, mert épp tele volt a szalon, de addig az esti csúcsforgalomban végigsétáltuk a város egyetlen utcáját, és bementünk szinte minden boltba. Sajnos, semmi igazán jót nem találtam, és csak azért nem akartam semmi bóvlit, gagyit, giccset venni, hogy hozzak valamit. Csak hűtőmágnessel gazdagítottam magam. Láttam ugyan mindenféle világmárkából mindenféle ruhadarabot fillérekért, bár a feliraton és logón kívül általában nem különböztek egymástól ezek. :) A temérdek ruhán kívül volt mindenféle dísztárgy és buddhista jelkép, szimbólum és szobor, ezek azonban nekem nem jelentettek semmi különlegeset. Nem tartottam jó ötletnek venni olyat, amit nem vallok, vagy aminek nem vagyok követője, csak azért, mert voltam ott. Pláne, hogy elég kevés tényleg jól kinéző kacat volt. Persze itt is mindenkinek a barátja voltam. :)
A hosszas kolbászolás után végre eljött az ideje, hogy egy újabb masszázst vegyünk, mert a reggeli is nagyon jólesett már, de még mindig nem éreztem magam teljesen fesztelennek. A talpmasszázs isteni volt, de végül a masszőr úgy látta jónak, ha a nyakam, a hátam és a kezeimet is meggyúrja. Ezúttal egy kedves (nem túl heyles) kis csaj kényeztetett, de erős volt, és nagyon ügyes. Isteni volt.
Vásároltunk még másnapra egy kevés csokit és innivalót, majd görcsöktől mentesen tértünk nyugovóra. Tudtuk, másnap korán indulunk, mert jön értünk a busz, ami majd visz minket a hajóhoz. Lefekvés előtt még összepakoltunk, mert tudtuk, erre már nem lesz időnk hazaérkezésünk után, hiszen rögtön indulnunk kell majd a reptérre. Összepakoltunk az erkélyen is, amin egyébként velük osztoztunk 4 napig:
2011. február 23.
Beszállókártyák
14 repülőút fel- és leszállásai:
1. Budapest - London
2. London - Miami
3. Miami - Cancun
4. Cancun - Dallas
5. Dallas - San José
6. San Francisco - Honolulu
7. Honolulu - Kahului
8. Kahului - Honolulu
9. Honolulu - Tokyo
10. Tokyo - Bangkok
11. Bangkok - Phuket
12. Phuket - Bangkok
13. Bangkok - London (itt nem tudom miért, de a kisebb részt vették el)
14. London - Budapest
1. Budapest - London
2. London - Miami
3. Miami - Cancun
4. Cancun - Dallas
5. Dallas - San José
6. San Francisco - Honolulu
7. Honolulu - Kahului
8. Kahului - Honolulu
9. Honolulu - Tokyo
10. Tokyo - Bangkok
11. Bangkok - Phuket
12. Phuket - Bangkok
13. Bangkok - London (itt nem tudom miért, de a kisebb részt vették el)
14. London - Budapest
2011. február 22.
Fordulat
25.0 Phuket, belgák, majmok
Ahogy eddig minden más helyen, most is azt terveztük, hogy első nap megtesszük a legnagyobb túrát, hogy ha valami közbejön, és nem sikerül megnéznünk, amire leginkább kíváncsiak vagyunk, akkor legyen még lehetőségünk pótolni valamelyik másik nap. A terv tehát Phuket szigetének meghódítása, Phuket város felfedezése, vásárlás, és nézelődés volt. No, nem is voltuk restek most sem, időben keltünk, reggeliztünk, majd leugrottunk a közeli élelmiszerboltba (7 eleven) innivalót, némi falnivalót és csokit venni. Ezt rendben meg is tettem, amikor hallottam, hogy a mögöttem álló - egyébként európainak tűnő - srác épp azt kérdi a bolti eladóktól, hogy mikor jön busz, és hol áll meg Phuket felé. Még kimentem a kocsihoz, de már út közben szöget ütött a fejemben, hogy el kéne őket vinni. Gondoltam, ebben nem döntök egyedül, így kedves Mitfahrerem (nevezzük Zsuzsának, lévén ez a neve) beleegyezését kértem a dologhoz, hogy felajánljam az autónk hátsó ülését nekik. A hozzájárulás feltétel nélküli volt, nagyon megfontoltan a sofőrre bízta a dolgot. Egy bökkenő volt már csak: nekünk nem volt konkrét útitervünk, és úgy terveztük, hogy ha valami tetszik, ott megállunk, illetve keressük a jó helyeket, és csak ebéd körül érünk majd Phuketre. Mindezt végiggondolva a következőre jutottam (nem akartam rögtön dönteni helyettük): elmondom nekik, hogy szívesen elvisszük őket, de mivel mi nézelődni akarunk, csak azt tudjuk ígérni, hogy 2-3 óra felé ott leszünk. Így is tettem, kihangsúlyozva, hogy mi lehet, hogy meg-meg fogunk állni. Belga barátainknak (először franciának tippeltem őket ékes francia beszédük alapján) tökéletesen megfelelt, hogy nem tudják, hogy pontosan mikor és pontosan hova visszük őket, mégpedig azért, mert nekik sem volt semmi tervük még, sem szállásuk estére. :) Azt tudták csak, hogy ma szeretnének eljutni Phuketre, és majd ott keresni egy helyet, ahol álomra hajthatják fejüket. Hát, így lettünk hirtelen kettőből néggyé. Az út során végig beszélgettünk, kiderült, hogy ők még tavaly (!), azaz 2010-ben érkeztek 5 hétre, bejárták az északi részt, és most a délin kalandoznak, azért van ennyi szabijuk, mert valami állami szervnek dolgoznak, és az útjuk csak részben van megtervezve, igazából hátizsákkal kóborolnak az országon keresztül-kasul. A leányzónak néha nehézséget okozott az angol, nekünk pedig a francia, de a srác egész érthetően beszélt, és jól ki is tudta fejezni magát. Meséltek tapasztalataikról elsőkézből, illetve arról, kikkel találkoztak már, az ő tapasztalataikról (pl. láttak cápát) pedig másodkézből.
A kitalált utat nagyon nehezen találtuk meg, hiába néztünk három térképet, és hiába fürkésztük nyolc szemmel a táblákat, a kívánt leágazást kétszer is elvétettük. Harmadszorra már nem. Az út során kiautóztunk egészen Phuket keleti partjáig, és fizettünk 10 fabatkát (65 Ft), hogy megnézhessünk egy elég büdös és ócska kikötőt. Viszont itt láttunk először majmokat:
A csónakokra igen méretes motorokat (szerintem traktormotorokat) szerelnek, ez aztán hangosabb, mint gyors, pedig tényleg nagyon hasítanak.
Ez a majom először teljesen békés volt, majd egyszer csak rám támadt, nem tudta, hogy nincs esélye. :) Én meg jól betojtam, úgyhogy szépen elhátráltam, hagytam, hadd vicsorogjon. Elég ijesztő volt, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hál' istennek.
Aztán amikor jöttek a helyiek, akkor már nem volt olyan nagy a szája, sikoltozva rohant előlük. Gyanítom, kaphattak már egy-két pofont evezőlapáttal...
A kikötőből aztután délnek tartottunk tovább, és itt láttunk egy parkot, ahol elefánton lehetett lovagolni. Mivel egy zárt udvarban lehetett volna csak elefántogolni, mindenféle változatosság nélkül, nem nagyon hajlottunk rá. Egy ideig néztük őket, majd továbbálltunk.
Itt jut eszembe, ami egyébként egész országszerte felfedezhető, hogy tele vannak kaucsukfával, és mindenhol a linken is látható módon gyűjtik a gumi alapanyagát. Néhol nem nagyon törődnek a gyűjtőedény helyes beállításával, ilyenkor hiába csöpög a kaucsuk, az edény mellé folyik. Ezt elég sok helyen tapasztaltuk, nem tudom, van-e más oka, mint a lustaság.
Kicsit beljebb láttunk egy nagyon elegáns, fából épült házat, kiírva nem volt semmi, ezért úgy vélem, csak egy jómódú csóka víkendháza lehet. Az épületen egyébként már fel lehet fedezni a cunamiból való okulás jeleit.
Ez után már egyenesen Phuket városába mentünk, mert közelgett már az ebédidő. Kisebb bolyongás után megtaláltuk a "városközpontot" a piaccal. "Stopposaink" megkérdezték, van-e kedvünk ebédelni velük, mi meg nagy naivan azt feltételeztük, hogy majd meghívnak minket, ha már elhoztuk őket kb. 120 kilométerre. Nem vártuk el, de ez után a kérdés után elég valószínűnek találtuk. Tévedtünk. Először még végigsétáltunk az élelmiszerpiacon (ami nem volt túl bizalom- és vágygerjesztő), egy család pl. - aki a WC-k tisztán tartásáról gondoskodott - kempingágyakon ott tartotta délutáni sziesztáját az orrfacsaró bűzben a budik bejáratánál. Jó lehet az emésztésük...
Aztán, találtunk egy egész helyes kis éttermet, ahol végül négyesben megebédeltünk, majd elbúcsúztunk egymástól. A városban még váltottunk pénzt, Zsuzsa vett magának három sálat is, jómagam pedig - megrészegülve a díjmentes Internettől - a telefonommal elolvastam a leveleim, az otthoni híreket, még Skype-on haza is telefonáltam. Sajnos, nem csak jó híreket kaptam, ami aztán a továbbiakat is beárnyékolta. Egy kicsit még kolbászoltunk a városban, majd újra autóba ültünk. Töprengtünk egy ideig, hogy merre s hogyan tovább, de végül egy másik úton elindultunk hazafelé. Időközben többször is eleredt az eső, és mire hazaértünk, már egy kicsit sötétedett is. Este még elvégeztem a teendőim és kicsit elgondolkoztam az eddig megtett úton, egészen addig, amíg az este helyét az éjszaka nem foglalta el.
Ahogy eddig minden más helyen, most is azt terveztük, hogy első nap megtesszük a legnagyobb túrát, hogy ha valami közbejön, és nem sikerül megnéznünk, amire leginkább kíváncsiak vagyunk, akkor legyen még lehetőségünk pótolni valamelyik másik nap. A terv tehát Phuket szigetének meghódítása, Phuket város felfedezése, vásárlás, és nézelődés volt. No, nem is voltuk restek most sem, időben keltünk, reggeliztünk, majd leugrottunk a közeli élelmiszerboltba (7 eleven) innivalót, némi falnivalót és csokit venni. Ezt rendben meg is tettem, amikor hallottam, hogy a mögöttem álló - egyébként európainak tűnő - srác épp azt kérdi a bolti eladóktól, hogy mikor jön busz, és hol áll meg Phuket felé. Még kimentem a kocsihoz, de már út közben szöget ütött a fejemben, hogy el kéne őket vinni. Gondoltam, ebben nem döntök egyedül, így kedves Mitfahrerem (nevezzük Zsuzsának, lévén ez a neve) beleegyezését kértem a dologhoz, hogy felajánljam az autónk hátsó ülését nekik. A hozzájárulás feltétel nélküli volt, nagyon megfontoltan a sofőrre bízta a dolgot. Egy bökkenő volt már csak: nekünk nem volt konkrét útitervünk, és úgy terveztük, hogy ha valami tetszik, ott megállunk, illetve keressük a jó helyeket, és csak ebéd körül érünk majd Phuketre. Mindezt végiggondolva a következőre jutottam (nem akartam rögtön dönteni helyettük): elmondom nekik, hogy szívesen elvisszük őket, de mivel mi nézelődni akarunk, csak azt tudjuk ígérni, hogy 2-3 óra felé ott leszünk. Így is tettem, kihangsúlyozva, hogy mi lehet, hogy meg-meg fogunk állni. Belga barátainknak (először franciának tippeltem őket ékes francia beszédük alapján) tökéletesen megfelelt, hogy nem tudják, hogy pontosan mikor és pontosan hova visszük őket, mégpedig azért, mert nekik sem volt semmi tervük még, sem szállásuk estére. :) Azt tudták csak, hogy ma szeretnének eljutni Phuketre, és majd ott keresni egy helyet, ahol álomra hajthatják fejüket. Hát, így lettünk hirtelen kettőből néggyé. Az út során végig beszélgettünk, kiderült, hogy ők még tavaly (!), azaz 2010-ben érkeztek 5 hétre, bejárták az északi részt, és most a délin kalandoznak, azért van ennyi szabijuk, mert valami állami szervnek dolgoznak, és az útjuk csak részben van megtervezve, igazából hátizsákkal kóborolnak az országon keresztül-kasul. A leányzónak néha nehézséget okozott az angol, nekünk pedig a francia, de a srác egész érthetően beszélt, és jól ki is tudta fejezni magát. Meséltek tapasztalataikról elsőkézből, illetve arról, kikkel találkoztak már, az ő tapasztalataikról (pl. láttak cápát) pedig másodkézből.
A kitalált utat nagyon nehezen találtuk meg, hiába néztünk három térképet, és hiába fürkésztük nyolc szemmel a táblákat, a kívánt leágazást kétszer is elvétettük. Harmadszorra már nem. Az út során kiautóztunk egészen Phuket keleti partjáig, és fizettünk 10 fabatkát (65 Ft), hogy megnézhessünk egy elég büdös és ócska kikötőt. Viszont itt láttunk először majmokat:
A csónakokra igen méretes motorokat (szerintem traktormotorokat) szerelnek, ez aztán hangosabb, mint gyors, pedig tényleg nagyon hasítanak.
Ez a majom először teljesen békés volt, majd egyszer csak rám támadt, nem tudta, hogy nincs esélye. :) Én meg jól betojtam, úgyhogy szépen elhátráltam, hagytam, hadd vicsorogjon. Elég ijesztő volt, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hál' istennek.
Aztán amikor jöttek a helyiek, akkor már nem volt olyan nagy a szája, sikoltozva rohant előlük. Gyanítom, kaphattak már egy-két pofont evezőlapáttal...
A kikötőből aztután délnek tartottunk tovább, és itt láttunk egy parkot, ahol elefánton lehetett lovagolni. Mivel egy zárt udvarban lehetett volna csak elefántogolni, mindenféle változatosság nélkül, nem nagyon hajlottunk rá. Egy ideig néztük őket, majd továbbálltunk.
Itt jut eszembe, ami egyébként egész országszerte felfedezhető, hogy tele vannak kaucsukfával, és mindenhol a linken is látható módon gyűjtik a gumi alapanyagát. Néhol nem nagyon törődnek a gyűjtőedény helyes beállításával, ilyenkor hiába csöpög a kaucsuk, az edény mellé folyik. Ezt elég sok helyen tapasztaltuk, nem tudom, van-e más oka, mint a lustaság.
Kicsit beljebb láttunk egy nagyon elegáns, fából épült házat, kiírva nem volt semmi, ezért úgy vélem, csak egy jómódú csóka víkendháza lehet. Az épületen egyébként már fel lehet fedezni a cunamiból való okulás jeleit.
Ez után már egyenesen Phuket városába mentünk, mert közelgett már az ebédidő. Kisebb bolyongás után megtaláltuk a "városközpontot" a piaccal. "Stopposaink" megkérdezték, van-e kedvünk ebédelni velük, mi meg nagy naivan azt feltételeztük, hogy majd meghívnak minket, ha már elhoztuk őket kb. 120 kilométerre. Nem vártuk el, de ez után a kérdés után elég valószínűnek találtuk. Tévedtünk. Először még végigsétáltunk az élelmiszerpiacon (ami nem volt túl bizalom- és vágygerjesztő), egy család pl. - aki a WC-k tisztán tartásáról gondoskodott - kempingágyakon ott tartotta délutáni sziesztáját az orrfacsaró bűzben a budik bejáratánál. Jó lehet az emésztésük...
Aztán, találtunk egy egész helyes kis éttermet, ahol végül négyesben megebédeltünk, majd elbúcsúztunk egymástól. A városban még váltottunk pénzt, Zsuzsa vett magának három sálat is, jómagam pedig - megrészegülve a díjmentes Internettől - a telefonommal elolvastam a leveleim, az otthoni híreket, még Skype-on haza is telefonáltam. Sajnos, nem csak jó híreket kaptam, ami aztán a továbbiakat is beárnyékolta. Egy kicsit még kolbászoltunk a városban, majd újra autóba ültünk. Töprengtünk egy ideig, hogy merre s hogyan tovább, de végül egy másik úton elindultunk hazafelé. Időközben többször is eleredt az eső, és mire hazaértünk, már egy kicsit sötétedett is. Este még elvégeztem a teendőim és kicsit elgondolkoztam az eddig megtett úton, egészen addig, amíg az este helyét az éjszaka nem foglalta el.
2011. február 20.
Légitársaságok
No, elérkezett az ideje annak, hogy röviden beszámoljak az út során igénybe vett légitársaságok kiszolgálásáról és személyes tapasztalataimról, szubjektív véleményemről összesen 14 fel- és leszállás élménye alapján. A vállalatokat a leginkább kedvelttől a legkevésbé kedvelt felé soroltam fel.
1. Thai Airways
A kiszolgálás és az utasok kényelme a legfontosabb szempontjuk. Nagyon nehéz találni bármit, amit nem csak pozitív jelzőkkel lehet illeni, egyedül a gépek belseje túl cicomás. A turistaosztályon bőven van hely, rövid útra is kiadós, finom vacsorát adnak desszerttel, mindenkinek saját képernyője van, a légi kísérők kedvesek és szívélyesek. Jó szívvel tudom ajánlani bárkinek.
2. JAL
A japán légitársaságnál dolgoznak a legügyesebb pilóták, alig lehet észrevenni, hogy mikor teszik le a gépet. A kiszolgáló személyzet nagyon nagy tisztelettel bánik az utasokkal, mosolyognak, és tényleg szívesen segítenek. Egy kisfiú körül 4-5 légikisasszony ugrált, amikor kicsit rosszul érezte magát. Evés előtt forró nedves kendőt hoznak, hogy megtisztíthasd a kezed, a legtisztábbak wc-k, és az egész gép. Sok aktuális film és játék közül lehet választani a fedélzeten.
3. Hawaiian Airlines
Lazák, kedvesek, fél órás útra is adnak útravalót.
4. British Airways
Semmi különös nem mondható el róluk. A repülőn hidegebb volt, mint máshol, a leszállás is elég döcögős volt, de legalább azért nem kellett izgulnunk, hogy Bangkokban ragadunk, míg a cuccunk már Londonba érkezik. A Thai Airlines után azért csalódás volt európai légitársasággal repülni. Előnye azonban, hogy minden angolul van. :)
5. American Airlines
Egyedül az AA-nál és a Malévnál nem kaptunk előre ülőhelyet, amikor becsekkoltunk, és leadtuk a poggyászunkat. Minden más légitársaság már rögtön biztosított arról, hogy fent leszünk a gépen. Sőt, ha lehetett, mindig egymás mellé helyeztek minket. Ültünk olyan helyen, ahol fekete-fehér volt a kijelző, hosszú utak során is csak egyszer kaptunk enni, és bár általában kedvesek voltak, össze sem lehet hasonlítani az ázsiaiak (japánok, thaiok) kiszolgálásával.
x. Malév
Természetesen a magyar légitársaság szolgáltatásait is igénybe vettük. Valójában egyedül itt nem volt saját monitorom és nem nézhettem filmet, kicsit döcögős volt a hazaúton a felszállás, a személyzet nem fiatal mosolygós lányokból áll, szóval igazából találtam kivetnivalót. De nem azért szerepel utoljára, mert feltétlenül itt lenne a legrosszabb utazni. Viszont nem lett volna méltó, ha azt a légitársaságot, akinek az egész utat, a mérhetetlenül kedvezményes repjegyet köszönhetem, beillesztettem volna ebbe a sorba. Volna min javítani, az biztos, de mégis a legtöbbet nyújtották nekem az úthoz.
1. Thai Airways
A kiszolgálás és az utasok kényelme a legfontosabb szempontjuk. Nagyon nehéz találni bármit, amit nem csak pozitív jelzőkkel lehet illeni, egyedül a gépek belseje túl cicomás. A turistaosztályon bőven van hely, rövid útra is kiadós, finom vacsorát adnak desszerttel, mindenkinek saját képernyője van, a légi kísérők kedvesek és szívélyesek. Jó szívvel tudom ajánlani bárkinek.
2. JAL
A japán légitársaságnál dolgoznak a legügyesebb pilóták, alig lehet észrevenni, hogy mikor teszik le a gépet. A kiszolgáló személyzet nagyon nagy tisztelettel bánik az utasokkal, mosolyognak, és tényleg szívesen segítenek. Egy kisfiú körül 4-5 légikisasszony ugrált, amikor kicsit rosszul érezte magát. Evés előtt forró nedves kendőt hoznak, hogy megtisztíthasd a kezed, a legtisztábbak wc-k, és az egész gép. Sok aktuális film és játék közül lehet választani a fedélzeten.
3. Hawaiian Airlines
Lazák, kedvesek, fél órás útra is adnak útravalót.
4. British Airways
Semmi különös nem mondható el róluk. A repülőn hidegebb volt, mint máshol, a leszállás is elég döcögős volt, de legalább azért nem kellett izgulnunk, hogy Bangkokban ragadunk, míg a cuccunk már Londonba érkezik. A Thai Airlines után azért csalódás volt európai légitársasággal repülni. Előnye azonban, hogy minden angolul van. :)
5. American Airlines
Egyedül az AA-nál és a Malévnál nem kaptunk előre ülőhelyet, amikor becsekkoltunk, és leadtuk a poggyászunkat. Minden más légitársaság már rögtön biztosított arról, hogy fent leszünk a gépen. Sőt, ha lehetett, mindig egymás mellé helyeztek minket. Ültünk olyan helyen, ahol fekete-fehér volt a kijelző, hosszú utak során is csak egyszer kaptunk enni, és bár általában kedvesek voltak, össze sem lehet hasonlítani az ázsiaiak (japánok, thaiok) kiszolgálásával.
x. Malév
Természetesen a magyar légitársaság szolgáltatásait is igénybe vettük. Valójában egyedül itt nem volt saját monitorom és nem nézhettem filmet, kicsit döcögős volt a hazaúton a felszállás, a személyzet nem fiatal mosolygós lányokból áll, szóval igazából találtam kivetnivalót. De nem azért szerepel utoljára, mert feltétlenül itt lenne a legrosszabb utazni. Viszont nem lett volna méltó, ha azt a légitársaságot, akinek az egész utat, a mérhetetlenül kedvezményes repjegyet köszönhetem, beillesztettem volna ebbe a sorba. Volna min javítani, az biztos, de mégis a legtöbbet nyújtották nekem az úthoz.
Mindenki barátja
24.0 Bangkok
A 2 fő számára 100 fabatkába (Baht) kerülő (kb. 6500 Ft) szálláshoz reggeli is tartozott, ráadásul jó kiadós: virsli, tükörtojás, sonka, kenyér, saláta. Reggeli után össze is cuccoltunk, mivel a szállást el kellett hagynunk, azonban nem akartuk magunkkal vinni a bőröndöket a városba és cipelni magunkkal, így aztán megdumáltam velük, hogy hadd hagyjuk ott és majd visszajövünk érte. Azért is vissza kellett jönni, mert a vacsorát és az egyéb fogyasztást nem tudtuk kártyával fizetni, fabatkát pedig még nem váltottunk. Amíg összepakoltunk, addig hívattunk egy taxit, aki aztán bevitt minket a városba. Nem igazán voltak terveink, úgyhogy a 40-50 perces utat is útikönyv-böngészéssel és tervezgetéssel töltöttem. Utóbb kiderült, ez tök felesleges volt.
A taxissal azt beszéltük meg, hogy a Grand Palace-nál tesz ki minket, ezt akartuk leginkább és elsősorban megnézni. Mivel a mókussal nem nagyon volt közös kommunikációs eszközünk (nem beszéltünk közös nyelvet, ő pedig vezetés közben nem tudott mutogatni), nem tudtunk infót gyűjteni tőle a helyi szokásokról, mit lenne érdemes megnézni, hol váltsunk, stb. Kicsit meglepő volt, amikor megkülönböztető jelzéseket használó mentőt előztünk, de ez elég megszokott ott, mert nem, hogy félre nem állt senki, de még jól be is vágtak elé. Javaslom ezért, ha Thaiföldre mentek, ne legyetek betegek, ne érjen Benneteket baleset, ne legyen szükségetek mentőre. Ha mégis, inkább taxit hívjatok! Az útburkolati jelek egyébként is csak sormintának szolgálnak, vagy valami díszítésként festhetik az utcára, de biztos, hogy nem a sávokat, illetve a sávváltási tilalmat jelöli. A törökök hozzájuk képest svájciak.
No, mire beérkeztünk a város szívébe, kiderült, hogy a palota még nincs nyitva. Bár az is lehet, hogy csak valami üzlet reményében vertek minket át. Utólag sokkal inkább erre gyanakszom. Megtalált minket egy tuk-tukos (olyan motor, amin hátul 2-4 ember utazhat egy nyitott dobozban). Mosta, hogy 30 fabatkáért (210 Ft) körbevisz minket a városon megmutatja a legérdekesebb helyeket, majd visszahoz. Hihetetlen volt, de még bíztunk benne, pláne, hogy többször is visszakérdeztem, és megerősítette, hogy igen, 30 Bahts, nem 30 bugs (a kiejtésük alapján simán lehetett volna az utóbbi is).
Először is pénzt mentünk váltani, hogy tudjunk venni inni, illetve fizetni. :) Eddig minden simán ment, bár a vezetési stílusától kicsit tartottunk az elején. A dupla záróvonalon simán átmentünk a szemközti egy sávra, ahol jött szembe egy busz, de hát mit nekünk egy busz, aki szabályosan jön szembe? Jól ledudáltuk, hogy mit képzel magáról, hogy a saját sávjában mer velünk szembe jönni. Aztán ezt és ehhez hasonlókat mutatott nekünk újra és újra, és volt benne spiritusz, mindig tudta fokozni a tempót és őrült vakmerőséget.
Aztán elvitt minket egy templomhoz, illetve egy több tíz méter magas álló Buddhahoz. Ez a legmagasabb Buddha-szobor a városban.
Nekem nagyon tetszett az ilyen épületek teteje. Eddig tartott a beetetés. Mondta a srác, hogy mindjárt megyünk a következőhöz, csak előtte elmegyünk a marketre. Ez még egész tűrhetően hangzott, de kiderült, hogy egy szabóságba vitt el minket. Még mindig tök pozitív voltam, így végül sikerült megalkudnom a helyiekkel, hogy 2-3 óra alatt rám szabnak 3 inget általam választott anyagokból. Igaz, nem terveztem, hogy inget vegyek, de végül is egyszer élünk, és meggondolva, hogy valóban nem egyszerű találni rám passzoló inget, közös nevezőre jutottunk. Nagyon szerették volna, ha még öltönyöket is veszek, de éreztem, hogy mindennek van határa, és azért a bizalom sem hágott a tetőfokára részemről. Nem akartam előre fizetni úgy, hogy tudtam, még aznap továbbrepülünk.
Innen aztán sajnos, nem volt megállás. Megnéztünk még ékszerüzletet, ajándéküzletet, majd kezdődött az egész elölről. Hiába mondtuk, hogy köszi, nem akarunk venni semmit, akkor is erősködött, hogy nézzük csak meg. A 3. kör után már nagyon azt éreztük, hogy az időnket vesztegetjük vele. Sajnos, egész addig jutottunk, hogy mondtuk, ha nem visz minket vissza a kiindulási helyre, akkor majd visszamegyünk mással. Nem volt boldog ettől, de érezte, hogy sok értelme nincs annak, ha elvisz minket boltokhoz, ahonnan mi ugyanazzal a lendülettel jövünk ki, ahogy bementünk. Kapott néhány ingyen tankolási kupont már így is, nekünk meg elegünk volt. Az elején még mindenki a barátjának hívott, és nagyon beszélgethetnékjük volt, de egy idő után azt hiszem rám volt írva, hogy nem fogok semmit venni, mert inkább a kiutat mutatták meg, minthogy körbeudvaroljanak.
Így jutottunk vissza a palotához. Itt jött az újabb pofon. Mivel nagyon meleg volt, rövidnadrágban voltunk, mert azt mondták, mindenhol lehet bérelni ruhát, amiben bemehetünk. Hát, itt épp elfogyott, így pedig még az udvarra sem engedtek be. Eddig jutottunk:
Ezután nyakunkba vettük a várost, és térkép alapján kezdtük el sétálni. Lementünk a folyóhoz, átvágtunk piacon, ettünk valami helyi kisétteremben (elég felejthető volt mind minőségre, mind mennyiségre), majd visszamentünk a kész ingekért. Ezután még sétáltunk egy kicsit minden cél nélkül:
Amikor már kezdett az idő utolérni minket, próbáltunk taxit fogni. Nem hittük volna, hogy az egyébként taxikkal teli városban ilyen nehéz dolgunk lesz. Több mint 50 percbe telt, mire találtunk üres taxit, aki hajlandó volt kivinni minket a reptérhez közeli motelhez, ráadásul nem irreálisan magas áron. Már ott tartottunk, hogy többet is fizetünk az eredeti tervünknél, amikor valaki benyögte, hogy elvisz minket azon az áron, amire mi is gondoltunk. Így is elég necces volt, mert a városból 50 perc alatt jutottunk ki, és akkor még mindig hátra volt 20 kilométer. De aztán visszaérkeztünk időben, a cuccunk is megvolt, és az egyébként óránként járó shuttle-t is előrehozták nekünk, és rögtön kivittek minket a reptérre.
Most jött a következő nagy feladat. Este háromnegyed hét volt kb. amikor próbáltunk először Interneten kocsit bérelni még Bangkokban phuketi reptéri átvétellel, hiszen a szállásunk másfél órás autóútra volt a reptértől. Itt mindenhol azt írták, hogy nincs autó, és az autót is csak reggel 8 és este 6 között lehet átvenni. Úgyhogy a bangkoki reptéren felkerestem az autókölcsönzőket, hátha tudnak segíteni. A Budget, a National és a Hertz nem tudott. Vagy már zárva volt a phuketi irodájuk, vagy autó nem volt, vagy valami más baj volt. Végül, az egyébként legdrágább, de legalább készséges Avisnál sikerült elintézni, hogy – ugyan már ők is bezártak – valaki kijöjjön a repülő érkezésére, és átadja az autót. Nagyon necces volt, mert több cég nem volt. :)
A reptérváró így festett:
A repülőút csodás volt, a Thai Air gépei magasan a legkényelmesebbek voltak az összes közül. Szép színes (értsd. csicsás) üléseik vannak, de pazar a kiszolgálás, és óriási a hely még turistaosztályon is. Ki tudtam nyújtani a lábam, a térdem nem ütöttem be, és nem kellett terpeszben sem ülnöm. Még szinte fel sem szálltunk, máris felszolgálták a meleg vacsorát (másfélórás út volt), majd a vége felé még egyszer hoztak inni. Ők tudják, mit jelent a fizető vendég.
Miután megérkeztünk volt még egy kis kalamajka az autóátvétellel, de végül csak megkaptuk a Honda Civic-ünket, és térkép és GPS nélkül vághattunk neki a szállás megkeresésének. Nehezített pálya volt fáradtan, sötétben a jobbkormányos autóval a baloldali közlekedésben utazni, pláne, hogy index helyett mindig az ablakot törölgettem, mert ezek még a bajuszokat is felcserélték. :)
Tettünk egy kis vargabetűt, de végül legalább a települést megtaláltuk. Itt persze majdnem minden resortot ugyanúgy hívnak, így aztán először tévesen valami másikba fordultunk be, de felvilágosítottak, hogy ez nem az. Még térképet is adtak, és mondták, gőzük nincs, hol lehet. A térképen aztán 10 perc keresgélés után megtaláltam, és végül tényleg ott is volt. Éjfél körül értünk a szállásra, ahol egy kissé kótyagos állapotban lévő, angolul egy kukkot nem értő (kicsit talán fogyatékos is) éjjeliőr fogadott minket. Eltartott egy ideig, míg felfogta, hogy mit szeretnénk, de végül a fiókban megtalálta a foglalásunkat, és eltotyogott velünk a szobánkig. Ekkor végre megkönnyebbültünk.
A 2 fő számára 100 fabatkába (Baht) kerülő (kb. 6500 Ft) szálláshoz reggeli is tartozott, ráadásul jó kiadós: virsli, tükörtojás, sonka, kenyér, saláta. Reggeli után össze is cuccoltunk, mivel a szállást el kellett hagynunk, azonban nem akartuk magunkkal vinni a bőröndöket a városba és cipelni magunkkal, így aztán megdumáltam velük, hogy hadd hagyjuk ott és majd visszajövünk érte. Azért is vissza kellett jönni, mert a vacsorát és az egyéb fogyasztást nem tudtuk kártyával fizetni, fabatkát pedig még nem váltottunk. Amíg összepakoltunk, addig hívattunk egy taxit, aki aztán bevitt minket a városba. Nem igazán voltak terveink, úgyhogy a 40-50 perces utat is útikönyv-böngészéssel és tervezgetéssel töltöttem. Utóbb kiderült, ez tök felesleges volt.
A taxissal azt beszéltük meg, hogy a Grand Palace-nál tesz ki minket, ezt akartuk leginkább és elsősorban megnézni. Mivel a mókussal nem nagyon volt közös kommunikációs eszközünk (nem beszéltünk közös nyelvet, ő pedig vezetés közben nem tudott mutogatni), nem tudtunk infót gyűjteni tőle a helyi szokásokról, mit lenne érdemes megnézni, hol váltsunk, stb. Kicsit meglepő volt, amikor megkülönböztető jelzéseket használó mentőt előztünk, de ez elég megszokott ott, mert nem, hogy félre nem állt senki, de még jól be is vágtak elé. Javaslom ezért, ha Thaiföldre mentek, ne legyetek betegek, ne érjen Benneteket baleset, ne legyen szükségetek mentőre. Ha mégis, inkább taxit hívjatok! Az útburkolati jelek egyébként is csak sormintának szolgálnak, vagy valami díszítésként festhetik az utcára, de biztos, hogy nem a sávokat, illetve a sávváltási tilalmat jelöli. A törökök hozzájuk képest svájciak.
No, mire beérkeztünk a város szívébe, kiderült, hogy a palota még nincs nyitva. Bár az is lehet, hogy csak valami üzlet reményében vertek minket át. Utólag sokkal inkább erre gyanakszom. Megtalált minket egy tuk-tukos (olyan motor, amin hátul 2-4 ember utazhat egy nyitott dobozban). Mosta, hogy 30 fabatkáért (210 Ft) körbevisz minket a városon megmutatja a legérdekesebb helyeket, majd visszahoz. Hihetetlen volt, de még bíztunk benne, pláne, hogy többször is visszakérdeztem, és megerősítette, hogy igen, 30 Bahts, nem 30 bugs (a kiejtésük alapján simán lehetett volna az utóbbi is).
Először is pénzt mentünk váltani, hogy tudjunk venni inni, illetve fizetni. :) Eddig minden simán ment, bár a vezetési stílusától kicsit tartottunk az elején. A dupla záróvonalon simán átmentünk a szemközti egy sávra, ahol jött szembe egy busz, de hát mit nekünk egy busz, aki szabályosan jön szembe? Jól ledudáltuk, hogy mit képzel magáról, hogy a saját sávjában mer velünk szembe jönni. Aztán ezt és ehhez hasonlókat mutatott nekünk újra és újra, és volt benne spiritusz, mindig tudta fokozni a tempót és őrült vakmerőséget.
Aztán elvitt minket egy templomhoz, illetve egy több tíz méter magas álló Buddhahoz. Ez a legmagasabb Buddha-szobor a városban.
Innen aztán sajnos, nem volt megállás. Megnéztünk még ékszerüzletet, ajándéküzletet, majd kezdődött az egész elölről. Hiába mondtuk, hogy köszi, nem akarunk venni semmit, akkor is erősködött, hogy nézzük csak meg. A 3. kör után már nagyon azt éreztük, hogy az időnket vesztegetjük vele. Sajnos, egész addig jutottunk, hogy mondtuk, ha nem visz minket vissza a kiindulási helyre, akkor majd visszamegyünk mással. Nem volt boldog ettől, de érezte, hogy sok értelme nincs annak, ha elvisz minket boltokhoz, ahonnan mi ugyanazzal a lendülettel jövünk ki, ahogy bementünk. Kapott néhány ingyen tankolási kupont már így is, nekünk meg elegünk volt. Az elején még mindenki a barátjának hívott, és nagyon beszélgethetnékjük volt, de egy idő után azt hiszem rám volt írva, hogy nem fogok semmit venni, mert inkább a kiutat mutatták meg, minthogy körbeudvaroljanak.
Így jutottunk vissza a palotához. Itt jött az újabb pofon. Mivel nagyon meleg volt, rövidnadrágban voltunk, mert azt mondták, mindenhol lehet bérelni ruhát, amiben bemehetünk. Hát, itt épp elfogyott, így pedig még az udvarra sem engedtek be. Eddig jutottunk:
Amikor már kezdett az idő utolérni minket, próbáltunk taxit fogni. Nem hittük volna, hogy az egyébként taxikkal teli városban ilyen nehéz dolgunk lesz. Több mint 50 percbe telt, mire találtunk üres taxit, aki hajlandó volt kivinni minket a reptérhez közeli motelhez, ráadásul nem irreálisan magas áron. Már ott tartottunk, hogy többet is fizetünk az eredeti tervünknél, amikor valaki benyögte, hogy elvisz minket azon az áron, amire mi is gondoltunk. Így is elég necces volt, mert a városból 50 perc alatt jutottunk ki, és akkor még mindig hátra volt 20 kilométer. De aztán visszaérkeztünk időben, a cuccunk is megvolt, és az egyébként óránként járó shuttle-t is előrehozták nekünk, és rögtön kivittek minket a reptérre.
Most jött a következő nagy feladat. Este háromnegyed hét volt kb. amikor próbáltunk először Interneten kocsit bérelni még Bangkokban phuketi reptéri átvétellel, hiszen a szállásunk másfél órás autóútra volt a reptértől. Itt mindenhol azt írták, hogy nincs autó, és az autót is csak reggel 8 és este 6 között lehet átvenni. Úgyhogy a bangkoki reptéren felkerestem az autókölcsönzőket, hátha tudnak segíteni. A Budget, a National és a Hertz nem tudott. Vagy már zárva volt a phuketi irodájuk, vagy autó nem volt, vagy valami más baj volt. Végül, az egyébként legdrágább, de legalább készséges Avisnál sikerült elintézni, hogy – ugyan már ők is bezártak – valaki kijöjjön a repülő érkezésére, és átadja az autót. Nagyon necces volt, mert több cég nem volt. :)
A reptérváró így festett:
Miután megérkeztünk volt még egy kis kalamajka az autóátvétellel, de végül csak megkaptuk a Honda Civic-ünket, és térkép és GPS nélkül vághattunk neki a szállás megkeresésének. Nehezített pálya volt fáradtan, sötétben a jobbkormányos autóval a baloldali közlekedésben utazni, pláne, hogy index helyett mindig az ablakot törölgettem, mert ezek még a bajuszokat is felcserélték. :)
Tettünk egy kis vargabetűt, de végül legalább a települést megtaláltuk. Itt persze majdnem minden resortot ugyanúgy hívnak, így aztán először tévesen valami másikba fordultunk be, de felvilágosítottak, hogy ez nem az. Még térképet is adtak, és mondták, gőzük nincs, hol lehet. A térképen aztán 10 perc keresgélés után megtaláltam, és végül tényleg ott is volt. Éjfél körül értünk a szállásra, ahol egy kissé kótyagos állapotban lévő, angolul egy kukkot nem értő (kicsit talán fogyatékos is) éjjeliőr fogadott minket. Eltartott egy ideig, míg felfogta, hogy mit szeretnénk, de végül a fiókban megtalálta a foglalásunkat, és eltotyogott velünk a szobánkig. Ekkor végre megkönnyebbültünk.
2011. február 19.
Ismét a felhők fölött
23.0 NRT - BKK
Még előző nap este összepakoltunk, megvettük a reggelit, sőt, el is készítettük, hogy reggel már készen álljunk az újabb repülésre. Nem is volt túl sok időnk, mert a reptér ugye kb. két órára volt tőlünk, metróval és vonattal. Így aztán a reggeli tisztálkodás után máris a metró felé vettük az irányt, a reggelit is már csak a szerelvényen fogyasztottuk el. Reggel még a tűzoltók is felvonultak a búcsúztatásunkra, de maradásra nem bírtak minket.
Hogy milyen iskola van Japánban szombaton, azt nem tudom, de a metró tele volt különböző egyenruhás diákokkal, meg bóbiskoló emberekkel, viszont számunkra a lényeg az volt, hogy minden flottul ment. A reptérre oda is értünk időben, az univerzális, előre feltöltős bérletünket szépen visszaváltottuk, és mentünk ismét a poggyászfeladáshoz. Szerencsére itt sem volt semmi fennakadás, sőt, rögtön helyet is kaptunk a gépre. A szokásos várakozást elütöttük a maradék yenünk elköltésével, a beszállókapu megtalálásával és egy kis Internetezéssel. A repülővel jó sokat keringtünk mire végre beálltunk a sorba, és szépen kivártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Mire odaértünk, már utánunk is jó néhány álltak felszállásra várva.
A repülőről készítettem egy pár fotót Tokióról,
illetve a Fujiról.
Az úton egyébként más említésre méltó nem történt, a JAL kiszolgálására rossz szót nem nagyon lehet mondani. Érdekes leginkább csak az volt, hogy egy percre sem repültünk be Kína fölé, végig a part mellett, de a tenger fölött szálltunk.
Mikor megérkeztünk Bangkokba, egy egész más világ fogadott minket. Először is, a reptér nekem baromira tetszett, tudni kell ugyanis, hogy az Európa - Ausztrália útvonalon két köztes reptér van, amely a teljes forgalmat lebonyolítja: Bangkok és Szingapúr. Szóval nagyon nagy a reptér, és az egész üvegből van, azaz mindent látsz. Rögtön látszott, hogy ismét meleg helyre érkeztünk, mert kint az irányítók rövid-ujjúban flangáltak. Jó, ez nem volt meglepetés. Ami inkább az volt, hogy nem nagyon találtam free Wifi-t, a fizetőshöz a kódot pedig jó messze árulták. Ez azért volt baj, mert itt sem szállásunk, sem autónk, sem semmi nem volt foglalva, tervezve, vagy előre elintézve. Így aztán - jobb híján - kimentünk az útlevél ellenőrzés után az érkezési terminálra. Itt persze mindenki rögtön taxit, szállást, három napos idegenvezetést akart ránk sózni, de senki nem abban segített, amiben kértük, hanem amit ő el akart adni. Még a tourist info is különböző szolgáltatáscsomagokat ajánlgatott. Mire végre találtam netet, gyorsan lecsekkoltam a korábban már kiírt szállások közül a legszimpatikusabban, és kérdeztük, hogy tudunk oda eljutni (kb. 2,5 km a reptértől). Természetesen taxival. Szerencsére azért itt nem japán árakkal mérnek, így végül ugyan helyi szemmel nézve drágán, de csak eljutottunk oda, ahova szerettünk volna 5 zöldhasúért. Kiderült az is, hogy ami 2,5 km, az légvonalban annyi, a taxis jó sokat tekergett, mire bevitt minket a dzsuva közepére. De érdekes módon a szállás teljesen rendben volt, pedig a helyet elnézve már minden reményünket elveszítettük.
Mivel a környéken való szétnézés ki volt zárva, fáradtak is voltunk, no, meg éhesek. vacsoráztunk, fürödtünk, és el kezdtünk készülni a következő napra. Még nem volt olyan késő, ezért megnéztük a leveleinket, illetve az útikönyvből, meg a helyi prospektusokból kitaláltuk, hogy mit is szeretnénk csinálni másnap. Korán feküdtünk, hogy korán kelhessünk.
Még előző nap este összepakoltunk, megvettük a reggelit, sőt, el is készítettük, hogy reggel már készen álljunk az újabb repülésre. Nem is volt túl sok időnk, mert a reptér ugye kb. két órára volt tőlünk, metróval és vonattal. Így aztán a reggeli tisztálkodás után máris a metró felé vettük az irányt, a reggelit is már csak a szerelvényen fogyasztottuk el. Reggel még a tűzoltók is felvonultak a búcsúztatásunkra, de maradásra nem bírtak minket.
Hogy milyen iskola van Japánban szombaton, azt nem tudom, de a metró tele volt különböző egyenruhás diákokkal, meg bóbiskoló emberekkel, viszont számunkra a lényeg az volt, hogy minden flottul ment. A reptérre oda is értünk időben, az univerzális, előre feltöltős bérletünket szépen visszaváltottuk, és mentünk ismét a poggyászfeladáshoz. Szerencsére itt sem volt semmi fennakadás, sőt, rögtön helyet is kaptunk a gépre. A szokásos várakozást elütöttük a maradék yenünk elköltésével, a beszállókapu megtalálásával és egy kis Internetezéssel. A repülővel jó sokat keringtünk mire végre beálltunk a sorba, és szépen kivártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Mire odaértünk, már utánunk is jó néhány álltak felszállásra várva.
A repülőről készítettem egy pár fotót Tokióról,
Az úton egyébként más említésre méltó nem történt, a JAL kiszolgálására rossz szót nem nagyon lehet mondani. Érdekes leginkább csak az volt, hogy egy percre sem repültünk be Kína fölé, végig a part mellett, de a tenger fölött szálltunk.
Mikor megérkeztünk Bangkokba, egy egész más világ fogadott minket. Először is, a reptér nekem baromira tetszett, tudni kell ugyanis, hogy az Európa - Ausztrália útvonalon két köztes reptér van, amely a teljes forgalmat lebonyolítja: Bangkok és Szingapúr. Szóval nagyon nagy a reptér, és az egész üvegből van, azaz mindent látsz. Rögtön látszott, hogy ismét meleg helyre érkeztünk, mert kint az irányítók rövid-ujjúban flangáltak. Jó, ez nem volt meglepetés. Ami inkább az volt, hogy nem nagyon találtam free Wifi-t, a fizetőshöz a kódot pedig jó messze árulták. Ez azért volt baj, mert itt sem szállásunk, sem autónk, sem semmi nem volt foglalva, tervezve, vagy előre elintézve. Így aztán - jobb híján - kimentünk az útlevél ellenőrzés után az érkezési terminálra. Itt persze mindenki rögtön taxit, szállást, három napos idegenvezetést akart ránk sózni, de senki nem abban segített, amiben kértük, hanem amit ő el akart adni. Még a tourist info is különböző szolgáltatáscsomagokat ajánlgatott. Mire végre találtam netet, gyorsan lecsekkoltam a korábban már kiírt szállások közül a legszimpatikusabban, és kérdeztük, hogy tudunk oda eljutni (kb. 2,5 km a reptértől). Természetesen taxival. Szerencsére azért itt nem japán árakkal mérnek, így végül ugyan helyi szemmel nézve drágán, de csak eljutottunk oda, ahova szerettünk volna 5 zöldhasúért. Kiderült az is, hogy ami 2,5 km, az légvonalban annyi, a taxis jó sokat tekergett, mire bevitt minket a dzsuva közepére. De érdekes módon a szállás teljesen rendben volt, pedig a helyet elnézve már minden reményünket elveszítettük.
Mivel a környéken való szétnézés ki volt zárva, fáradtak is voltunk, no, meg éhesek. vacsoráztunk, fürödtünk, és el kezdtünk készülni a következő napra. Még nem volt olyan késő, ezért megnéztük a leveleinket, illetve az útikönyvből, meg a helyi prospektusokból kitaláltuk, hogy mit is szeretnénk csinálni másnap. Korán feküdtünk, hogy korán kelhessünk.
2011. február 12.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)