2011. január 30.
Az utolsó meleg hely
Felváltva járjuk a hűvös és a meleg helyeket (Anglia - Mexikó - San Francisco - Hawaii - Tokió - Thaiföld - Budapest), és jelentem, megérkeztünk a meleg helyek közül az utolsóra. Most Bangkokban vagyunk, holnap repülünk tovább délre.
No Ken
20.0 Tokió
Csütörtök, 27-e. Fél ötkor keltem. Hawaii idő szerint fél tízkor. Otthoni idő szerint este fél kilenckor. Mivel még sötét volt, és egyedül virrasztottam, ismét maradt az információáradatban való eligazodás, az Internet. Ezzel el is voltam vagy 2,5-3 óráig, amikor úgy éreztem, hogy ez már naplopás. Nyolckor már el kellett menni a reggeliért, és kitalálni az az napi programot. (Megjegyzem, azért nem volt teljesen naplopás, mert útikönyv híján a Wikipedián és utazási oldalakon próbáltam kitalálni, hogy mit is lehetne csinálni.) Ja, meg egyeztettem Márkkal, hogy mikor (17:00) és hol találkozzunk.
A reggeli az amerikai gyorszabáldák után egyszerűen fenséges volt: péksütik, ráadásul igen finomfélék. És mindez útba is esett, tehát innen aztán már nem kellett hazamenni, hanem nyomás a tök jó „Tókjó”. A Tozai vonallal kellett csak mennünk, azaz nem kellett átszállnunk, és első állomásunk a császári palota kertje volt. Mielőtt azonban belevágnék a beszámolóba, pár érdekesség magyar szemmel:
Tehát mentünk be a metróba, itt mosolyodtam el nem is tudom hányadszor. Igen, én is hallottam már, hogy emberek tolják be a metróra az utasokat, de most a saját szememmel is láttam, ahogy kb. 20 metro-guard áll a peron szélén, amíg nincs ott a vonat, hogy be ne lépj/ugorj, majd, amikor közeledik a szerelvény, akkor kiabálnak mindenfélét, utána pedig mutatják, hogy merre menj, és szépen tolják be az embereket. És ne tudjátok meg, mennyire tudnak sűrűsödni. Ááááááá. Ja, és ki van jelölve, hogy hol fog nyílni az ajtó, és ott állnak sorban egymás után. :)
A császári palota kertjébe, és az ott található múzeumba ingyenes a belépés. Most is gyönyörűen rendben volt tartva, japánkert is van, de igazán csodálatos tavasszal lehet, amikor mindenféle színben pompázik, és virágzik a kert. A növényeknek mind fel van tüntetve a neve, talán Csani ismerné is őket, de valószínű ő is bajban lenne a kiolvasásukkal. :) Egy pár kép innen:
Találkoztunk itt több csoporttal is, köztük egy általános iskolai osztállyal. Nagyon néztek minket, lévén valahogy nem illettünk a képbe, majd nagy szervezkedés után odajött a három legbátrabb egy cetlivel, és felolvasták, hogy: „- Where is it from?” Visszakérdeztem, de hülyeség volt, nyilván azt akarták tudni, hogy honnan jöttünk, úgyhogy rögtön válaszoltam is, hogy Hungary. Nagyon örültek neki, és tapsoltak. :) Amikor aztán továbbmentek, 3-4-szer elköszöntek egyesével, volt, aki meg is hajolt. :) Ezután a városban sétáltunk, elsősorban olyan helyet kerestünk, ahol hosszú idő után végre újra valami finomat ehetünk. Ezt végül – tudtunkon kívül – egy néger francia séfnél találtuk meg. Nagyon hangulatos kis konyhája volt, és előttünk készítette el az ebédet.
Ebéd után ismét sétáltunk, de tudatosan már a találkahely felé. Ezt a táblát érdemes alaposan tanulmányozni, sok okos dolog van rajta. :)
A találkozó kicsit nehezebb volt, mint azt gondoltuk, mert a megbeszélt helyszín egy parkban volt, az viszont időközben bezárt. Kérdeztük, hogy „Can we go in the park?”, mire mondta nekünk a néni, hogy „No, no Ken!”. :) Úgyhogy indult a wifi-vadászat, mert ugyebár költségtudatos telefon felhasználóként nem fogok Japánban Japánba roamingolni, amikor a netet ingyen is meg lehet találni, és lehet e-mailezni. Ennek csak egy hátránya van. Amíg meg nincs a végső döntés és egyezség, addig nem nagyon lehet elmozdulni, és minden választ ott kell megvárni. De működött, és végül meg is találtuk egymást a hely- és nyelvismerettel rendelkező Márkóval. Innen minden gondot levett a vállunkról. Volt ötlete, és tudta, hogyan valósítsuk meg. Így aztán nekivágtunk, hogy felmenjünk egy felhőkarcoló sokadik emeletére, és megnézzük a várost éjjel, magasról. Ez sem került semmibe, valami önkormányzati épület volt. Egy pár fotót itt is készítettem, több-kevesebb sikerrel:
Innen egy másik érdekes helyre mentünk (a nevére sajnos, nem emlékszem itt pedig most nincs Internet, hogy rákeressek), ami egy, a felhőkarcolók árnyékában megbúvó igen szűk utcákból és alacsony öreg „bódékból” álló kis blokk, ma szórakozó negyedként funkcionál. De útközben még vettem kupakot a fényképezőgépemre. :)
Itt aztán megbeszéltünk másnapra egy egész napos programot a városon kívülre, Fuji közelébe, majd búcsút vettünk. Két metróval jutottunk haza kb. egy óra alatt, de a végére én már annyira szarul voltam, hogy majdnem megmutattam nekik, milyen Európában a róka. Ezt végül is úgy kerültem el, hogy a metróban a földre guggoltam, majd „kiestem az ajtón”, és rögtön lezuhantam egy székre. De szerencsére ez már egy nyitott állomás volt, és volt oxigén. Az öt perces út alatt a hotelig jó párszor kivert a hideg, úgyhogy éreztem, a holnapi program nem egészen terv szerint fog alakulni. Beültem a minikádba – ekkor már lázas is voltam – vettem egy meleg fürdőt, majd el is aludtam ott, így szépen a víz is hűlt, ami végül talán a lázam is csökkentette. Estére begyógyszereztem magam Rékuéktól kapott csodaszerrel, Aspirinnel és Béres cseppel is (ezt egyébként többé-kevésbé rendszeresen szedem az út során), jól beöltöztem, és lefeküdtem. Mivel reggelre – ugyan nem tökéletesen, de – már sokkal jobban voltam, ezért feltételezem, hogy a sok utazás, időeltolódás, klímaváltozás miatti kimerülés jött csak ki rajtam.
21.0 A paplan
Jobban voltam ugyan még reggel, de nem szerettem volna visszaesni, mert akkor nem csak egy napot veszítek Japánban, hanem akár többet, ne adj’ isten még Thaiföldön is, ráadásul betegen repülni borzasztó szar (sajnos, tapasztalatból tudom). Reggelit (meg ebédet) ugyan elmentünk még venni, de én aztán egész nap aludtam, meg Interneteztem, de nem mozdultam ki a szobából.
Egy biztos, ha madár-, vagy malacinfluenza is volt, legyőztem. :)
Márkkal még megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk. :)
Csütörtök, 27-e. Fél ötkor keltem. Hawaii idő szerint fél tízkor. Otthoni idő szerint este fél kilenckor. Mivel még sötét volt, és egyedül virrasztottam, ismét maradt az információáradatban való eligazodás, az Internet. Ezzel el is voltam vagy 2,5-3 óráig, amikor úgy éreztem, hogy ez már naplopás. Nyolckor már el kellett menni a reggeliért, és kitalálni az az napi programot. (Megjegyzem, azért nem volt teljesen naplopás, mert útikönyv híján a Wikipedián és utazási oldalakon próbáltam kitalálni, hogy mit is lehetne csinálni.) Ja, meg egyeztettem Márkkal, hogy mikor (17:00) és hol találkozzunk.
- Iszonyatos rend és tisztaság van mindenhol, sehol egy szemét az utcán, de még így is láttunk szemétgyűjtögető embert (akinek szerintem semmi dolga nincs)
- ezzel egyetemben viszont sehol nincs kuka, vagy szemetes, mindenki szépen hazaviszi a hulladékot kis zacskókban, vagy a zsebében.
- Az utcák tele vannak rendőrökkel, biztonsági emberekkel, vagy felügyelő emberekkel, akik építkezéseknél, felújításoknál, vagy bárminél csak úgy áll és segít (ugyan nagyon nincs mit), pl. mutatja, hogy merre menj, biztosít, hogy nem fog arra épp autó jönni stb. A rendőrök pedig bringázgatnak. Szóval mindenre van ember. Liftbe beszállásra, kiszállásra, sorbaállás koordinálására, minden metrómegállóban információs pult, és segítők.
- Mindemellett szinte senki nem tud más nyelven, csak japánul. Vagy ha tud is, letagadja, és nem is hajlandó használni. Volt, aki még az „exit” szót sem értette.
- Az előző ponthoz kapcsolódik, hogy szinte minden csak japán betűkkel van kiírva. Azaz a boltban az áruk, a közlekedési táblák, az étteremben az ételek nevei. Ez utóbbi esetben a rendelést megkönnyebbítendő minden étel makettjét (szerintem magát az ételt tartósítják és vonják be lakkal) kiteszik a kirakatba, és adnak neki egy számot, hogy az alapján rendelhess.
- Nagyon udvariasak, segítőkészek, tisztelettudóak, de mindent japánul magyaráznak el, kérdeznek meg. De ha válaszolsz nekik bármilyen más nyelven, annak nagyon örülnek, mosolyognak, és folytatják japánul.
- Az utcáknak nincs neve (csak a sugárutaknak), amivel jelentősen megnehezítik a tájékozódást. Kb. 20 percbe telik betájolni magam, miután leszálltam egy metróról, hogy hol vagyok, és merre kéne menni. Mert ugyebár a metróállomásoknak is van vagy 8-15 kijárata.
- Mindenki mindent megköszön. Mármint, a boltban, ahol vásárolsz, a metrós, aki segíthetett, az útkarbantartó, aki megmutathatta neked, merre kell menni. Azonban viszontmegköszönni nem szokás, azaz nekünk nem szabad megköszönni, mert mi vagyunk az ügyfelek/vendégek/stb. Ja, a köszönéshez mindig hozzátartozik a meghajlás. Néha nehéz megállni mosoly nélkül.
- Itt szinte mindenki doki, nővérke, vagy legalábbis annak tanul. Annyira viccesek, hogy maszkban járkálnak az utcán, boltban, de még az autóban egyedül ülő sofőr is maszkban van.
- Nekem nagyon tetszik, hogy egyáltalán nem szabad dohányozni kültéren, azaz utcán, parkban. Kár, hogy a vendéglátóhelyek többségében van erre kijelölt hely, de az pedig nincs elkülönítve.
Tehát mentünk be a metróba, itt mosolyodtam el nem is tudom hányadszor. Igen, én is hallottam már, hogy emberek tolják be a metróra az utasokat, de most a saját szememmel is láttam, ahogy kb. 20 metro-guard áll a peron szélén, amíg nincs ott a vonat, hogy be ne lépj/ugorj, majd, amikor közeledik a szerelvény, akkor kiabálnak mindenfélét, utána pedig mutatják, hogy merre menj, és szépen tolják be az embereket. És ne tudjátok meg, mennyire tudnak sűrűsödni. Ááááááá. Ja, és ki van jelölve, hogy hol fog nyílni az ajtó, és ott állnak sorban egymás után. :)
21.0 A paplan
Jobban voltam ugyan még reggel, de nem szerettem volna visszaesni, mert akkor nem csak egy napot veszítek Japánban, hanem akár többet, ne adj’ isten még Thaiföldön is, ráadásul betegen repülni borzasztó szar (sajnos, tapasztalatból tudom). Reggelit (meg ebédet) ugyan elmentünk még venni, de én aztán egész nap aludtam, meg Interneteztem, de nem mozdultam ki a szobából.
Egy biztos, ha madár-, vagy malacinfluenza is volt, legyőztem. :)
Márkkal még megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk. :)
2011. január 29.
Szolgálati közlegény
A jobb oldalon található menüsorban, a Helyszínek menüpont alatt az egyes állomások nevére kattintva további fotókat találhattok.
Videók Tokióból
Amíg eljutok oda, hogy leírjam a Tokióban eltöltött három napunkat (valószínűleg majd a reptéren és a repülőn holnap), addig is egy pár ma készített videót kiteszek, hogy legalább az érzést át tudjam adni. Fogadjátok szeretettel. :)
2011. január 28.
24 óra = 48 óra
18.0, 19.0 Az időugrás
Na, ez egy aránylag rövid poszt lesz. Elsősorban azonban azt hiszem, a cím szorul magyarázatra. Miért is egyenlő a két nap eggyel? Hát azért, mert időközben átléptük a vasárnap-hétfő vonalat, és míg mi ugyan csak 24 óra elmúlását érzékeltünk, az óráinkon valójában 48 óra telt el.
Kedd reggel tehát 4:45-kor magamtól felébredtem, holott az órám szerint csak 5:00-kor kellett volna kelni. De jó is volt ez így, legalább könnyebb volt felkelni, és gyorsan összekészülni. 5:30-kor már úton voltunk. Jó sokan voltak az úton, ezért az a fél órás ráhagyás jól is jött, mert a sztrádán álltak az autók. De szerencsésen megérkeztük, minden gond nélkül leadtuk az autót, és a becsekkolásnál sem volt semmi fennakadás, rögtön helyet is kaptunk, azaz biztosan fent voltunk a gépen. Időben el is indultunk, ezúttal egy emeletes Boeing 747-essel. A JAL (Japan Airlines) szolgáltatásai eddig a legjobbak, igaz, extra jégkrémet nem adtak. Az út azért hosszú volt, több mint 8 óra. Említésre méltó dolog nem történt legfeljebb az, hogy egy borzasztó rusnya amcsi nő ült mögöttünk, aki azt hitte, hogy a hawaii virágfüzér segít rajta, ezért az istennek le nem vette egy percre sem. Az igazság viszont az, hogy a virágfüzér sem mindenható.
Érkezés után itt is ujjlenyomatot vettek, lefényképeztek, és kaptunk matricát az útlevélbe. A csomagok megérkeztek, úgy tűnt minden rendben lesz. No, aztán ki kellett találni, hogy miképp jutunk be a szállásunkra. A taxi 60 ezer Ft-ért vitt volna be minket! Kerestünk egy információs pultot, hogy megkérdezzük, milyen alternatívák vannak (busz, vonat stb.). A Narita reptér ugyanis kb. annyira van Tokiótól, mint Székesfehérvár Budapesttől. Kérdeztük, hogy a helyi tömegközlekedésre milyen bérletet (heti, ötnapos) lehet venni, de felvilágosított minket, hogy itt több társaság van, mindegyikre külön kell venni jegyet, és csak napijegy van. Viszont van egy ún. Pasmo, ami ugyan nem kedvezményes, de mindenre lehet használni, csak előbb kell rá tölteni zsetont. No, ez is megoldva. Innen az állomás kb. 100 méter volt, de ez alatt két rendőr is igazoltatott minket, és felírt minden adatunkat. Mondták, hogy ez security-check, az egyik pedig maga volt a rendőrség („Hi, I’m the police.”).
Sajna, nem ilyennel mentünk. :( A vonatról egyszer kellett átszállni egy másik vonatra, ami aztán metróként funkcionált tovább (nagyon kedves vezetője volt, aki nem tudott nagyon angolul, de mindenben segített nekünk, és odajött, hogy mikor kell leszállni), és egész a hotelig vitt minket. Ez több mint egy óra és összesen kettőnknek kb. 7000 Ft volt.
A szállásra gyorsan bevackoltuk magunkat, majd elmentünk vacsorát keríteni. Ezután még szép vezetéknevű Márk barátommal (gyk. Koppány) – aki most itt tanul – egyeztettünk, hogy holnap mikor és hol fussunk össze. Már csak a szunya volt hátra.
Na, ez egy aránylag rövid poszt lesz. Elsősorban azonban azt hiszem, a cím szorul magyarázatra. Miért is egyenlő a két nap eggyel? Hát azért, mert időközben átléptük a vasárnap-hétfő vonalat, és míg mi ugyan csak 24 óra elmúlását érzékeltünk, az óráinkon valójában 48 óra telt el.
Kedd reggel tehát 4:45-kor magamtól felébredtem, holott az órám szerint csak 5:00-kor kellett volna kelni. De jó is volt ez így, legalább könnyebb volt felkelni, és gyorsan összekészülni. 5:30-kor már úton voltunk. Jó sokan voltak az úton, ezért az a fél órás ráhagyás jól is jött, mert a sztrádán álltak az autók. De szerencsésen megérkeztük, minden gond nélkül leadtuk az autót, és a becsekkolásnál sem volt semmi fennakadás, rögtön helyet is kaptunk, azaz biztosan fent voltunk a gépen. Időben el is indultunk, ezúttal egy emeletes Boeing 747-essel. A JAL (Japan Airlines) szolgáltatásai eddig a legjobbak, igaz, extra jégkrémet nem adtak. Az út azért hosszú volt, több mint 8 óra. Említésre méltó dolog nem történt legfeljebb az, hogy egy borzasztó rusnya amcsi nő ült mögöttünk, aki azt hitte, hogy a hawaii virágfüzér segít rajta, ezért az istennek le nem vette egy percre sem. Az igazság viszont az, hogy a virágfüzér sem mindenható.
A szállásra gyorsan bevackoltuk magunkat, majd elmentünk vacsorát keríteni. Ezután még szép vezetéknevű Márk barátommal (gyk. Koppány) – aki most itt tanul – egyeztettünk, hogy holnap mikor és hol fussunk össze. Már csak a szunya volt hátra.
2011. január 26.
Vissza a jövőbe
今日は! [konnyicsivá]
Szerencsésen megérkeztünk Tokióba, és ezzel visszatértünk a jövőbe. Az eddigi 11 órás lemaradásunkat Hozzátok képest most 8 órás előnnyé kovácsoltuk.
左様なら! [szájonárá]
Szerencsésen megérkeztünk Tokióba, és ezzel visszatértünk a jövőbe. Az eddigi 11 órás lemaradásunkat Hozzátok képest most 8 órás előnnyé kovácsoltuk.
左様なら! [szájonárá]
Utolsó nap a múltban
17.0 Földön, vízen
A nap indulása már-már hagyományosnak mondható abban az értelemben, hogy a reggelit most is gyorsétteremben (ezúttal a burger királynál és a csillagbakoknál) fogyasztottuk el. (Jó, ez előtt még reggel Interneteztem, meg készítettem még néhány képet a szállásról, köztük egy panorámaképet.)
Szóval az volt a terv, hogy reggeli után megmásszuk a közelben, közvetlenül a parton fekvő meredek dombot, majd utána lemászunk és fürdünk valahol a tengerben. Aztán, mivel lezuhanyozni ott nem tudunk, felmegyünk, fürdés, majd a medence parton pihenünk, este meg összecsomagolunk. A helyzet az – bármily meglepő is –, hogy tartani is tudtuk ehhez magunkat, egy kisebb változtatással, amit teljesen kedvünk szerint hoztunk meg, így aztán nem is bánjuk.
Ja, jut eszembe, a reggeli fotók:
Visszatérve a napirendhez tehát, teli hassal nyomban nekivágtunk a hegymászásnak, ami időnként tényleg mászás volt. Először szépen körbesétáltuk a dombot, már ez maga kihívásokat okozott néhol, mert nem igazán erre találták ki. Illetve szerintem nagyon is erre való, csak a helyiek valamiért nem szeretik annyira megmászni az ilyen sziklakupacokat. Nem találtunk sem jelzett, sem jelzetlen ösvényt, azazhogy utóbbit mégis, azt azonban csövik taposhatták ki, akiknek meg is találtuk a fészkét a hegy oldalában, egy barlangban. Nem voltak otthon, de nem háborítottunk birtokot.
Az út közben azért lőttünk néhány képet:
Miután sikeresen megkerültük az egészet, megtaláltuk azt a helyet, ami leginkább alkalmas arra, hogy a csúcsra hágjuk. No, ez sem aszfaltozott út volt, még csak nem ösvény, leginkább az EKKE túrákról ismert Szabolcs-féle vadtúrákhoz hasonlítanám. Én nagyon élveztem, bár az igaz, hogy némi veszélyt rejtett magában egy-egy szirt. Lényeg, hogy végül is csak sikerült meghódítanunk a csúcsot, ahol azért már biztosan jártak előttünk, mert volt egy kis betontömb, ami a legmagasabb pontot jelölte. A magasság sajnos nem volt feltüntetve rajta, de én hozzávetőleg 150 méter körülire saccolom. (Kicsit alacsonyabb volt, mint a Gellért-hegy a Duna felé.)
A csúcson szintén készült pár kép a panorámáról, valamint ezt még megfejeltem egy panoráma-videóval is.
Miután lemásztunk, úgy gondoltuk, hogy mégsem rögtön megyünk a tengerbe, mert nálunk volt minden iratunk, a repjegyek, a pénzünk, bankkártyáink, fényképezőgép, és így valakinek mindig őrködnie kellett volna, hanem inkább felmentünk, átvettük a fürdőrucit (én csak gatyát, még mielőtt a figyelmesek rákérdeznek), letettünk minden cuccot, és egy törölközővel, egy jogsival, valamint egy kocsi- és egy lakáskulccsal mentünk le ismét a partra. Ez összesen max. negyed óra volt, mert 500 méterre volt a szállásunk a kinézett strandtól.
Ez azonban azzal is járt, hogy amit most fogok elmesélni, azt nem tudom illusztrálni, mert semmilyen képrögzítő eszköz nem volt nálunk. No, hát a hullámokban ezúttal sem kellett csalódnunk. Némelyik simán 3-4 méteres volt, épp ezért az elején be is voltunk tojva, épp csak a széléig merészkedtünk be. Annyira meredek volt a part vége, és annyira erősek voltak a hullámok, hogy sokszor még a térdig érő vízben is fellöktek minket, és kilöktek, majd behúztak. Nagyon durva, de a visszafolyó víznek olyan ereje van, hogy alig bírsz kimenni, mert egyszerűen sodor vissza, és nem tudsz a homokban megkapaszkodni. Néhány perc (10-15) akklimatizálódás után nagy bátorságot vettem magamon, és úgy döntöttem, kipróbálom, hogy teljesen bemegyek (értsd. addig, hogy már nem ér le a lábam.) Ez kicsit kockázatos, mert ezt senki nem csinálta más a parton, csak olyan, akinek volt bodyboard-ja, azaz fent tudott maradni a víz tetején, és akár a partig sodortatni magát. Hát a legnehezebb része a dolognak, hogy bejuss a feléd robogó, fejed fölé magasodó hullámok között. Ha ez megvan, akkor már minden zsír. Ahol nem ér le a lábad, sokkal könnyebb megmaradni, mint a szélén, a parton. A hullámokon (még ha azok sok méteresek is) simán lehet úszkálni, és vicces, hogy néha milyen magasra kiemelnek. Egyedül akkor kell nagyon vigyázni, ha már fodrozódik, azaz már beborult,, vagy épp beborul. Ha ekkor elkap, akkor össze-vissza dobál a víz alatt, akár 30-40 méteren keresztül is, úgy, hogy azt sem tudod, hol a fent és a lent, és esélyed nincs arra menni, amerre akarsz. Ez nagyon félelmetes, de ha már biztonságban érzed magad, van egy kis tapasztalatod is, akkor érdemes kipróbálni, mert iszonyat király. Össze-vissza dobál, forgat, rángat. De nagyon fontos: Mindig vegyél nagyon mély levegőt előtte, és készülj fel rá, nehogy pánikolj, megijedj, és kapkodj! Ha kicsit is tartasz tőle, ne próbáld meg, mert veszélyes, és rossz esetben vizet nyelhetsz és meg is fulladhatsz. Ha bent vagy a vízben, és jön feléd egy ilyen hullám, és félsz tőle, nem akarod, hogy akár a partig is kisodorjon úgy, hogy azt sem tudod épp merre nézel, akkor csak (szintén nagy levegővétel után) bukj le a víz alá (elég 30-50 cm-re is), és ússz szembe a hullámmal. Nagyon gyorsan a másik oldalon ki fogsz jönni, és szinte meg sem érzed. Szóval ilyenkor sem kell megijedni, gyorsan és könnyen át lehet rajtuk menni, csak nem a felszínen, hanem alattuk. Persze ahhoz, hogy ki tudj jutni, egy-egy ilyen hullám nagy segítség lehet, mert ha elkapod, simán partra vet. Egy sráctól a bodyboard-ját is elkértem, és egész jól ment, meglovagoltam a hullámot, csak a legvégén kapta ki a kezemből a hullám.
Ez a játék annyira tetszett nekem, hogy az eredetileg félórásra tervezett fürdőzésből simán két-három órás lett úgy, hogy én a vízből alig jöttem ki, csak akkor, amikor egy-egy hullámmal kidobattam magam. De ezt nem lehet túl sokszor csinálni, mert a homok meg olyan, mint a smirgli meg a borotva, szépen leszedi a szőrt, majd a bőrt, ha nagyon erőlködöm ellene. :) Az biztos, hogy nem bántam meg, még úgy sem, hogy egész éjjel hullámzott utána az ágyam, és az egyensúlyérzékem is jelentősen romlott időlegesen. Szerintem ez igazából csoportosan király, úgyhogy készüljetek, legközelebb együtt hullámúszunk. :)
Mire felértünk, a medencét már zárásra készítették elő, így ezt a programot kihagytuk, de egyébként sem lett volna rá túl sok időnk, mert még fürödnünk, vacsoráznunk kellett (gondolhatjátok, hogy megéheztem), majd beszámolót írni, és összecuccolni a másnapi repülésre. A szobánk készülődés előtt így festett:
Tizenegy óra után kerültem ágyba, ami egészen hajnal ötig hullámzott alattam, amikor is elérkezett a búcsú ideje Hawaiitól.
17.1 World Team Tantrix Championship 2011
Hamarosan indul a 2011-es WTTC, amelyen ötödmagammal (blick, dunadan, mizo, Sirpi, lipi) képviseltetjük a HUN-A csapatot. Hajrá fiúk, mindent bele!
18.0 A következő rész tartalmából
A nap indulása már-már hagyományosnak mondható abban az értelemben, hogy a reggelit most is gyorsétteremben (ezúttal a burger királynál és a csillagbakoknál) fogyasztottuk el. (Jó, ez előtt még reggel Interneteztem, meg készítettem még néhány képet a szállásról, köztük egy panorámaképet.)
Szóval az volt a terv, hogy reggeli után megmásszuk a közelben, közvetlenül a parton fekvő meredek dombot, majd utána lemászunk és fürdünk valahol a tengerben. Aztán, mivel lezuhanyozni ott nem tudunk, felmegyünk, fürdés, majd a medence parton pihenünk, este meg összecsomagolunk. A helyzet az – bármily meglepő is –, hogy tartani is tudtuk ehhez magunkat, egy kisebb változtatással, amit teljesen kedvünk szerint hoztunk meg, így aztán nem is bánjuk.
Ja, jut eszembe, a reggeli fotók:
Az út közben azért lőttünk néhány képet:
A csúcson szintén készült pár kép a panorámáról, valamint ezt még megfejeltem egy panoráma-videóval is.
Miután lemásztunk, úgy gondoltuk, hogy mégsem rögtön megyünk a tengerbe, mert nálunk volt minden iratunk, a repjegyek, a pénzünk, bankkártyáink, fényképezőgép, és így valakinek mindig őrködnie kellett volna, hanem inkább felmentünk, átvettük a fürdőrucit (én csak gatyát, még mielőtt a figyelmesek rákérdeznek), letettünk minden cuccot, és egy törölközővel, egy jogsival, valamint egy kocsi- és egy lakáskulccsal mentünk le ismét a partra. Ez összesen max. negyed óra volt, mert 500 méterre volt a szállásunk a kinézett strandtól.
Ez azonban azzal is járt, hogy amit most fogok elmesélni, azt nem tudom illusztrálni, mert semmilyen képrögzítő eszköz nem volt nálunk. No, hát a hullámokban ezúttal sem kellett csalódnunk. Némelyik simán 3-4 méteres volt, épp ezért az elején be is voltunk tojva, épp csak a széléig merészkedtünk be. Annyira meredek volt a part vége, és annyira erősek voltak a hullámok, hogy sokszor még a térdig érő vízben is fellöktek minket, és kilöktek, majd behúztak. Nagyon durva, de a visszafolyó víznek olyan ereje van, hogy alig bírsz kimenni, mert egyszerűen sodor vissza, és nem tudsz a homokban megkapaszkodni. Néhány perc (10-15) akklimatizálódás után nagy bátorságot vettem magamon, és úgy döntöttem, kipróbálom, hogy teljesen bemegyek (értsd. addig, hogy már nem ér le a lábam.) Ez kicsit kockázatos, mert ezt senki nem csinálta más a parton, csak olyan, akinek volt bodyboard-ja, azaz fent tudott maradni a víz tetején, és akár a partig sodortatni magát. Hát a legnehezebb része a dolognak, hogy bejuss a feléd robogó, fejed fölé magasodó hullámok között. Ha ez megvan, akkor már minden zsír. Ahol nem ér le a lábad, sokkal könnyebb megmaradni, mint a szélén, a parton. A hullámokon (még ha azok sok méteresek is) simán lehet úszkálni, és vicces, hogy néha milyen magasra kiemelnek. Egyedül akkor kell nagyon vigyázni, ha már fodrozódik, azaz már beborult,, vagy épp beborul. Ha ekkor elkap, akkor össze-vissza dobál a víz alatt, akár 30-40 méteren keresztül is, úgy, hogy azt sem tudod, hol a fent és a lent, és esélyed nincs arra menni, amerre akarsz. Ez nagyon félelmetes, de ha már biztonságban érzed magad, van egy kis tapasztalatod is, akkor érdemes kipróbálni, mert iszonyat király. Össze-vissza dobál, forgat, rángat. De nagyon fontos: Mindig vegyél nagyon mély levegőt előtte, és készülj fel rá, nehogy pánikolj, megijedj, és kapkodj! Ha kicsit is tartasz tőle, ne próbáld meg, mert veszélyes, és rossz esetben vizet nyelhetsz és meg is fulladhatsz. Ha bent vagy a vízben, és jön feléd egy ilyen hullám, és félsz tőle, nem akarod, hogy akár a partig is kisodorjon úgy, hogy azt sem tudod épp merre nézel, akkor csak (szintén nagy levegővétel után) bukj le a víz alá (elég 30-50 cm-re is), és ússz szembe a hullámmal. Nagyon gyorsan a másik oldalon ki fogsz jönni, és szinte meg sem érzed. Szóval ilyenkor sem kell megijedni, gyorsan és könnyen át lehet rajtuk menni, csak nem a felszínen, hanem alattuk. Persze ahhoz, hogy ki tudj jutni, egy-egy ilyen hullám nagy segítség lehet, mert ha elkapod, simán partra vet. Egy sráctól a bodyboard-ját is elkértem, és egész jól ment, meglovagoltam a hullámot, csak a legvégén kapta ki a kezemből a hullám.
Ez a játék annyira tetszett nekem, hogy az eredetileg félórásra tervezett fürdőzésből simán két-három órás lett úgy, hogy én a vízből alig jöttem ki, csak akkor, amikor egy-egy hullámmal kidobattam magam. De ezt nem lehet túl sokszor csinálni, mert a homok meg olyan, mint a smirgli meg a borotva, szépen leszedi a szőrt, majd a bőrt, ha nagyon erőlködöm ellene. :) Az biztos, hogy nem bántam meg, még úgy sem, hogy egész éjjel hullámzott utána az ágyam, és az egyensúlyérzékem is jelentősen romlott időlegesen. Szerintem ez igazából csoportosan király, úgyhogy készüljetek, legközelebb együtt hullámúszunk. :)
Mire felértünk, a medencét már zárásra készítették elő, így ezt a programot kihagytuk, de egyébként sem lett volna rá túl sok időnk, mert még fürödnünk, vacsoráznunk kellett (gondolhatjátok, hogy megéheztem), majd beszámolót írni, és összecuccolni a másnapi repülésre. A szobánk készülődés előtt így festett:
17.1 World Team Tantrix Championship 2011
Hamarosan indul a 2011-es WTTC, amelyen ötödmagammal (blick, dunadan, mizo, Sirpi, lipi) képviseltetjük a HUN-A csapatot. Hajrá fiúk, mindent bele!
18.0 A következő rész tartalmából
2011. január 25.
LOST helyszínek (Previously on Lost…)
16.0 Oceanic 815
A vasárnap a Lost című sorozat jegyében telt. (Aki nem igazán tudja, hogy emmeg mifene, avagy ki fia borja, annak lehet, hogy nem lesz túl izgalmas a mai beszámoló.) Hogy mit jelent ez? Azt, hogy igyekeztünk minél több olyan helyszínre eljutni, ahol a sorozat egyes részeit forgatták. Ehhez nagyon nagy segítségünkre volt ez a honlap. Aki eljön Oahura LOST rajongóként "ereklyékre" vadászni, annak ezek a leírások felérnek egy Bibliával.
Az előző napi fáradtság okán reggel későn keltünk, ettünk ananászt, és (én titkon megnéztem, mely helyekre kell elmenni) szépen meggyőztem a Mitfahreremet, hogy nekünk mindenképp kell vízesésben fürdenünk. Hál’ istennek nem volt nehéz. Így aztán a többi helyszínt már csak útba kellett ejteni. :)
Reggel még szépen kimostuk a színes cuccainkat (van mosógép, csak port kellett venni), és kiteregettük ügyesen a szobában. Estére meg is száradtak.
Mivel útközben autónk üzemanyagtartálya vészesen kezdett kiürülni – akárcsak tette ezt a gyomrunk egész éjszaka –, összekötöttük a kellemest a hasznossal, tankoltunk és reggeliztünk. Két igen kedves nevű benzinkút van Hawaiin, ami meggyőződésem, hogy máshol nincs: Aloha és Mahalo. :)
Innen aztán tartottunk tovább észak felé, hogy rögtön menjünk a vízeséshez, ugyanis ekkor már elmúlt dél. A GPS szépen elvitt minket egy jól eldugott zsákutca végére, közel a vízesés tetejéhez. Igen ám, de innen nem lehetett megközelíteni. Amikor megkérdeztem egy helyi illetőségű úriembert, a kb. következőket mondta:
- Áh, a vízesés, nagyon jó helyen vagy, de szart sem érsz vele. Itt van közel, csak innen nem tudtok lejutni oda. Menj vissza a főútig (kb. 2-3 kilométer), ott van egy lámpa, ott fordulj balra, és utána majd valamikor lesz egy nagy jel, azt kövesd.
Jó volt az instrukció, igaz egy olyan 6 kilivel odébb kellett menni, de legalább másodikra meg is lett. No de addigra már jól beborult, és esett is az eső. OK, akkor halasszuk el, majd visszajövünk. Addig menjünk el nézzük meg a tengert, meg a többi helyszínt. Így is lett. Először a tengerparti táborhelyüket kutattuk fel (no jó, ez még előző nap volt, de pont ezen az úton, úgyhogy most írom le), ami ma így fest:
Kerestem Kate-et, de sajna, nem találtam. Petinek egy videóval is feldobom a napját.
Szóval, igazából először a tengert és a hullámokat néztük meg, majd megtaláltam a Többiek (Others) táborát. Nagyon durva volt, az, aki valamikor Locke volt majdnem el is kapott, de szegény már öreg, nem futott elég gyorsan, a kései meg nem voltak nála. Tök durva, hogy ha senki nem mondaná, hogy ez az, valószínűleg nem ismerném fel, sőt, még így sem volt mellbevágó érzés. Alig hittem el élőben, hogy ez az a hely, de fotókról már azért kezdett derengeni, meg néhány kép felsejleni. Egyszerűen más a képeken, mint élőben.
Mivel időközben kisütött a nap, elindultunk vissza a vízeséshez, amit Waimea Falls-nak hívnak. Aki látta a sorozatot, annak elmondom, aki nem, annak spoilerezek :), hogy itt forgatták Sawyer és Kate romantikus jelenetét, illetve ebben a tóban találnak két embert a repülőülésbe szíjazva a víz alatt. Már nem voltak ott.
A vízesés után a tengerig a patak pedig egy-egy jelenetben szintén előfordult, e mentén a patak mentén "túráztak" időnként.
Volt még néhány helyszín Oahun, a leghíresebb talán a Kualoa Ranch, ahova ezen a napon már nem akartam visszamenni, mert előző naphoz hasonlóan be kellett volna járnunk körbe az egész szigetet, ami már sok lett volna. Viszont ehhez a helyhez közel lőttem két képet arról a helyről, ami több filmben is szerepel, többek között a Lostban, a Jurassic Parkban, az Első 50 randiban stb.
No, de vissza a vízeséshez és a patakhoz. Amikor itt végeztünk, már elmúlt négy óra, és mi még csak a reggelin voltunk túl. Volt ugyan itt egy egész jó kis büfé, de természetesen előttünk bezárt, úgyhogy ismét nekivágtunk, hogy keressünk valami életmentő "kajáldát". Itt azért túlzás étteremről beszélni. :) Találtunk egy egész normálisnak tűnőt Haleiwa-ban, és mi mást, mint két hatalmas sajtburgert tettünk magunkévá. De ez legalább igazi nagy, szaftos, ízletes burger volt, nem gyorséttermi.
Hazafelé még bementünk Honoluluba, szerettünk volna venni egy pár dolgot, de végül a Macy’s zárva volt, hűtőmágnesest nem találtunk, az Abercrombie-ban nem volt úgy leárazás, mint San Franciscoban, úgyhogy csak két pólót vettem a Hollisterben, úgyhogy van igazi szörfös cuccom. :)
Miután hazaértünk, a szokásos hírmorzsák megírásával töltöttem az estét még lefekvés előtt, illetve újabb adagot mostunk (ezúttal fehéret).
17.0 A következő rész tartalmából
A vasárnap a Lost című sorozat jegyében telt. (Aki nem igazán tudja, hogy emmeg mifene, avagy ki fia borja, annak lehet, hogy nem lesz túl izgalmas a mai beszámoló.) Hogy mit jelent ez? Azt, hogy igyekeztünk minél több olyan helyszínre eljutni, ahol a sorozat egyes részeit forgatták. Ehhez nagyon nagy segítségünkre volt ez a honlap. Aki eljön Oahura LOST rajongóként "ereklyékre" vadászni, annak ezek a leírások felérnek egy Bibliával.
Az előző napi fáradtság okán reggel későn keltünk, ettünk ananászt, és (én titkon megnéztem, mely helyekre kell elmenni) szépen meggyőztem a Mitfahreremet, hogy nekünk mindenképp kell vízesésben fürdenünk. Hál’ istennek nem volt nehéz. Így aztán a többi helyszínt már csak útba kellett ejteni. :)
Reggel még szépen kimostuk a színes cuccainkat (van mosógép, csak port kellett venni), és kiteregettük ügyesen a szobában. Estére meg is száradtak.
Mivel útközben autónk üzemanyagtartálya vészesen kezdett kiürülni – akárcsak tette ezt a gyomrunk egész éjszaka –, összekötöttük a kellemest a hasznossal, tankoltunk és reggeliztünk. Két igen kedves nevű benzinkút van Hawaiin, ami meggyőződésem, hogy máshol nincs: Aloha és Mahalo. :)
- Áh, a vízesés, nagyon jó helyen vagy, de szart sem érsz vele. Itt van közel, csak innen nem tudtok lejutni oda. Menj vissza a főútig (kb. 2-3 kilométer), ott van egy lámpa, ott fordulj balra, és utána majd valamikor lesz egy nagy jel, azt kövesd.
Jó volt az instrukció, igaz egy olyan 6 kilivel odébb kellett menni, de legalább másodikra meg is lett. No de addigra már jól beborult, és esett is az eső. OK, akkor halasszuk el, majd visszajövünk. Addig menjünk el nézzük meg a tengert, meg a többi helyszínt. Így is lett. Először a tengerparti táborhelyüket kutattuk fel (no jó, ez még előző nap volt, de pont ezen az úton, úgyhogy most írom le), ami ma így fest:
Szóval, igazából először a tengert és a hullámokat néztük meg, majd megtaláltam a Többiek (Others) táborát. Nagyon durva volt, az, aki valamikor Locke volt majdnem el is kapott, de szegény már öreg, nem futott elég gyorsan, a kései meg nem voltak nála. Tök durva, hogy ha senki nem mondaná, hogy ez az, valószínűleg nem ismerném fel, sőt, még így sem volt mellbevágó érzés. Alig hittem el élőben, hogy ez az a hely, de fotókról már azért kezdett derengeni, meg néhány kép felsejleni. Egyszerűen más a képeken, mint élőben.
Hazafelé még bementünk Honoluluba, szerettünk volna venni egy pár dolgot, de végül a Macy’s zárva volt, hűtőmágnesest nem találtunk, az Abercrombie-ban nem volt úgy leárazás, mint San Franciscoban, úgyhogy csak két pólót vettem a Hollisterben, úgyhogy van igazi szörfös cuccom. :)
Miután hazaértünk, a szokásos hírmorzsák megírásával töltöttem az estét még lefekvés előtt, illetve újabb adagot mostunk (ezúttal fehéret).
17.0 A következő rész tartalmából
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)