A legnyugatibb pont

10.0 Út a Csendes óceán felett
Ahogy arról már beszámoltam, 5:30-kor keltünk San Franciscoban, ami otthon 14:30-at, Hawaiin (ejtsd: háuáin) 3:30-at jelent. Mintha még nem tett volna eleget a kedves barátom, még hajlandó volt velünk együtt hajnalban kelni, és kivinni minket a reptérre. Mindenért nagyon hálásak vagyunk Anuj-nak. A reptéren minden probléma nélkül feladtuk a poggyászokat, ismét átsiklottunk minden biztonsági ellenőrzésen, és néhány perc múlva már bent is ültünk a várakozóban. Lassan már hozzászokunk, ezek az idők is kihasználhatók: útikönyvek olvasásával, blogírással, ha van Internet, akkor levelezéssel, böngészéssel, de legrosszabb esetben is lehet mászkálni, körülnézni, beszélgetni, illetve minden apró-cseprő, ámde szükségszerű teendőt elvégezni. Ha egyikhez sincs kedvünk, még mindig lehet aludni, vagy „semmittenni”.
Itt jut eszembe, hogy történt valami nagyon meglepő, ami annyira nem jellemző rám, hogy teljesen össze vagyok zuhanva. Elhagytam a fényképezőgépem kupakját. Vagy Anuj-nál maradhatott, vagy a reptéren (bár itt elő sem vettem a gépet), vagy valahol kieshetett. Egy biztos, nincs meg, és ezt nem is értem, mert sosem teszem el kupak nélkül a gépet. Mondhatnám, hogy "na, mindegy", de rohadtul nem mindegy. Én nem szoktam elhagyni cuccokat, a teremburáját!
No, lépjünk tovább. A repülőre olyan simán felfértünk, hogy csak na, sőt, kettő helyett rögtön három ülést kaptunk. Már csak egy ugrás innen az első osztály. :) Az út kb. 4,5-5 órás volt, ami alatt semmit nem adtak enni. Még szerencse, hogy hoztunk magunkkal egy fél kenyeret és kesudiót, mert különben SF idő szerint délután kettőig tuti semmit nem ettünk volna. Ezzel az úttal letudtuk az utolsó American Airlines utat is, most jöhetett a Hawaiian Airlines, és majd ezután jöhet a Japan Airlines (JAL).
Az érkezés Honoluluba felülről ilyen:

A reptér nem sokban különbözik más repterektől, kivéve, hogy nem zárt! Azaz néhol vannak ugyan ablakok meg ajtók, de máshol semmi, csak úgy ki-be jár a levegő, és néhol a madarak is. Ebből is jól látszik, milyen gyakori lehet itt a rossz idő. :) Az érkezéskor ez fogad bennünket:

Miki, most már én is azok közé tartozom, akik voltak Hawaiin. :) Mehetünk Akira, nem leszek kisebbségben. :)
Hogy is volt tovább? Ja igen. Felkapkodtuk gyorsan a cuccunkat, és kellett gyorsan intézni repjegyet Mauira, mert ugye azt nem tudtuk előre megvenni, mert a Hawaiian Airlines nem oneworld tag, úgyhogy, ha az előző gépről lecsúsztunk volna, akkor buktuk volna a jegyet. OK, de ehhez kéne Wifi, hogy megvegyük a jegyet online (Információs pult ugyanis sehol sincs). Kb. 2 km-es, a telefonnal a kezemben való mászkálás után sikerült lokalizálnom az Internet forrását. Gyorsan, minden cucc oda, laptop kinyit, csatlakozás, és repjegyvétel indít. Mielőtt a folyamatot lezártuk volna, gyorsan még az autóbérlést is lecsekkoltuk, hogy akkor mikortól meddig kérjük, és a bérlés és a repjegy idejét összehangoljuk. Minden fasza volt, amikor az utolsó lépésnél (persze már háromszor kitöltöttünk minden nevet, adatot) szól a rendszer, hogy ő bizony csak amerikai, kanadai, japán, vagy koreai bankkártyát fogad el. Hát, ők valószínűleg nem látták még a Patyomkint, de gondoltam, majd elővetyem nekik. Mire jó a Visa, meg a Mastercard, ha nem erre? Nem "minden másra ott"? Jó, akkor kedves reptéri dolgozókat kérdezgettünk, hogy hol a Hawaiian Airlines. Másik terminálon. Vágod? A egész sziget 70 km hosszú, de van másik terminál. :) No, jó. Átmentünk, kisebb keresés után meg is találtuk a jegyvételt, ahol persze ki volt írva, hogy a segítség 35 dollár jegyenként. 2 ember 2 retúrjegye az hány jegy? Nem, nem 4, szerencsére, csak 2. Más megoldás? Nem, az nincs. OK, beálltam a sorba. Kedves útitársam kissé ramatykodik, úgy döntött, itt az ideje lázasnak lenni :(, így ő leült a székekre. Na, megtudtam, mit jelent az, hogy "Island time". Gyerekek, ezek nem, hogy sietni nem tudnak, egyről a kettőre jutni sem. Persze ez tök zsír, ha itt nőttél fel, de egy kelet-közép európainak (vagy mittuDOMÉN, hogy írják) ez halál idegesítő. A nénike – és nem viccelek, tudom, hogy mennyi idő volt, mert tudtuk, mikor megy a következő gép, amit sikeresen le is késtünk – 37 perc alatt szolgált ki egy 3 fős családot, amihez persze asszisztált még másik 3-4 ember, de ők azért inkább beszélgettek. Mégis durva lenne két pultban kiszolgálni. Hál’ istennek, volt előttünk még valaki. :|
Na, végül is velünk jó pénzért nagyon kedves volt, minden probléma nélkül meg is lett a jegyünk, sőt, az általuk még túlsúlyosnak minősített bőröndöm (ami SF-Honolulu viszonylatban még nem volt az) is pótdíj nélkül utazott. Újabb várakozás kezdődött, de szerencsére találtam Internetet, így tudtam foglalni autót Mauin, megnézni a hozzászólásokat, levelet írni és olvasni. No meg persze pisilni itten, ni:

Ezután már minden bonyodalom nélkül, kb. 20 perces repülőúttal érkeztünk Mauira. Honoluluban felírtuk az autóbérlés foglalási számát és a visszaigazolási kódját, csak épp a társaságot nem (keresőhonlapon keresztül intéztem, így nem tudom melyik cégnél kaptuk végül az autót, csak az e-mailben volt benne). Újabb Wifi-vadászatot tartottam, fegyvercsere nélkül. Komoly küzdelmek árán, de sikert arattam, így még autónk is lett a végére. Eme benzinparipával már tényleg semmi nem akadályozhatott meg minket abban, hogy eljussunk a Kihei szállásunkra. Ez elsőre nem tetszett, de már megbarátkoztam vele, leszámítva azt, hogy aranyáron adják az Internetet, ami néhány sarokkal odébb simán ingyen is beszerezhető.
Mivel éhesek voltunk, elmentünk még valami harapnivalóért, illetve megnéztük a tengerpartot, ott lőttem ezt a képet Mikinek:

Van ilyened, vagy kell? :)
Mire eközben besötétedett, visszamentünk a szállásra, a megfáradt boszorkány a lázzal küszködve lehunyta szemeit, amíg én még befejeztem a repülőn elkezdett San Francisco-i történeteket. Az órát másnap hétre állítottuk be.

11.0 A következő rész tartalmából: