Ami késik, nem múlik

22.0 Asakusa, Márk
Péntek, 28-a. Az előző napi egész pihenő után nem esett nagyon nehezünkre korán kelni (én például 6-7 körül már fent voltam), és szerencsére, jobban is éreztem magam. A biztonság kedvéért a kötelező pirulákat még bedobtam reggel, de utána már készen is álltam az útra. A mai napra sok tervünk nem volt, Márk ajánlotta, hogy nézzük meg Asakusa-t. Erről a negyedről a Wikipedia az alábbiakat írja: "Aszakusza (浅草) Tokió egyik északkeleti kerülete; leginkább itt fedezhető fel valami a régi "polgári" (csónin) Tokióból. Itt áll a főváros legősibb buddhista temploma, az Aszakusza Kannon (hivatalos nevén Szenszódzsi), amelynek kapujában 3,5 méteres vörös lámpás lóg a belépő feje fölé, benn pedig az épülethez vezető út mentén színes lampionokkal díszített szuvenírstandok sorakoznak hosszan..."

Kicsit szétnéztem a neten, hogy mit lehetne még csinálni, van-e valami a közelben, és a térképen bejelölgettem azokat a helyeket, amiket esetleg megnézhetünk. Márkkal egyeztettünk, hogy fél négykor találkozunk Meijijingumae állomás egyes kijáratánál. Ja, mert itt meg vannak számozva a metrókijáratok, ugyanis egy-egy állomásnak akár 15 kijárata is lehet. Na, mivel volt terv, nem volt más hátra, mint előre, a szokásos pékségben elfogyasztani a finom reggelinket, onnan pedig tovább. Asakusa-ba kb. 40 perc alatt el is jutottunk, mindössze egy átszállással. Igaz, ekkor már volt vagy 11 óra, mert hiába a korán kelés, csak sikerült a délelőttöt egy kicsit még elb@szni.
No, kezünkben a térképpel, magunkban nagy reményekkel leszálltunk a metróról, és - ezúttal egész gyorsan - meg is találtuk a kijáratot. Hiába vártuk, hogy majd innen minden egyértelmű lesz, egy nagy kereszteződésben álltunk, sehol semmi "igazi" japán épület, vagy utca. Elindultunk a folyó felé, ahol túl sok érdekes dolgot nem láttunk (legfeljebb egy valaha volt sörgyár épületét), de lőn csoda, egy japán angolul szólt hozzánk. Megkérdezte, hova valók vagyunk, mit csinálunk itt, stb. Majd a végén meg is mondta, hogy merre kéne mennünk, hogy megtaláljuk a templomot. Nincsenek véletlenek. Ha az ember a jó irány felé tart, könnyen meg is találja, amit keres, úgyhogy nagyjából 3 utcasarokkal arrébb mi is felfedeztük ezt a vásárnegyedet, aminek a két végét nagy kapuk, és a kaput félelmetes őrök őrzik.

Az utcáról korábban már töltöttem fel egy videót, az többet mutat ennél, de azért itt is látszik, hogy milyen nagy a tömeg.

Az egész utca főleg szuvenírekkel, ruhákkal, japán csecse-becsékkel, díszfegyverekkel és dísztárgyakkal, egyéb vásári termékekkel van tele, és persze ez csak egy utca, innen aztán nyílik minden irányba még több utca teli boltokkal. Jól megnéztük a kínálatot, és nem vettük meg mások elől. :) Sokkal jobban érdekelt minket az utca végén található ősi buddhista templom, és melléképületei.

A templom előtt füstölőkből árad a megtisztuláshoz szükséges erős illatanyag és füst, amelyet mindenki magára legyez, ezzel segítve saját megtisztulását. A templomba csak ezután lépnek be.

A szentély előtt van egy óriási pénznyelő, ez egy rács, ahova az emberek folyamatosan dobálják a pénzt, miközben (elgondolásom szerint) kívánságaikat mormolják. A pénz szinte folyamatosan csörög. És van még egy érdekes dolog, ami a templomhoz köthető. 100 yenért lehet venni "szerencsét". Ez azt jelenti, hogy a pénzt bedobod a becsületkasszába, majd egy szabályos hatszög alapú fém hasábot jól megrázva, egy kis lukon kihúzol egy pálcikát, amin van egy japán betű. Ezt a betűt megkeresed a az alábbi szekrényen, és a hozzá tartozó fiókot kihúzod.

Itt találsz egy rövid jóslatot, kívánságot, imát (japánul és angolul), amit ha tetszik, magaddal vihetsz, ha nem tetszik, odakötheted a kerítésre, és ezzel megszabadulsz tőle. A pálcikát ezután vissza kell dugni a hasábba.
Ezután egy kicsit kóvályogtunk még a környéken, nézelődtünk, és érdekesebbnél érdekesebb dolgokat láttunk. Volt a közelben szép japánkert, vidámpark, néhány helyi srác/lány, aki feltűnésre vágyott, valamint egy Kukiba tartó vonat is.

Mivel odakint hűvös volt, kicsit el is fáradtunk, végül beültünk egy kávézóba. Itt aztán azon vettük észre magunkat, hogy igen gyorsan telik az idő, és lassan el kéne indulnunk találkozni Márkkal. Azt hittük, hogy 80 perc alatt simán odaérünk és még szét is fogunk nézni, de mivel úgy döntöttünk, hogy nem szállunk át a metrón, hanem majd sétálunk egy kicsit (kb. egy Ferenciek tere - Deák tér távolságot), épphogy elég volt ez az idő erre. Nehéz volt ugyan beazonosítani a térkép alapján, hogy merre is kéne mennünk, mert ugyebár sem utcanév, sem tábla, ami segítene az eligazodásban, de végül az okos kis Android telefonom megint segített. Szépen végigslattyogtunk - az egyébként egyik legpuccossabb (tele drága márkák boltjaival) - utcán, és megérkeztünk a helyszínre. Mivel ekkor már nagyon éhesek voltunk, mondtuk Márknak, hogy jó lenne beiktatni valami ebédszünetet.
Előbb azonban még megnéztük a Meiji Jingu szentélyt. Ennek a parknak a bejáratánál végre készült is egy kép a magyarnevű hódítókról. Egy képen két Koppány! :)

A parkban az út mentén kiállították a franciáktól kapott boroshordókat, valamint velük szemben a tradicionális japán szaké hordókat. Ez utóbbi sokkalta színesebb és érdekesebb, még ha a másik elegánsabb is. Ezeknél azonban még impozánsabbak a letisztult formájú, egyszerű, de mégis kecses kapuk (torii), amelyekkel a séta során több ízben is találkozhatsz.

A szentélybe csak kézmosás után illik belépni, ez is része a megtisztulási tradíciónak, és a finom friss (értsd jéghideg) vizet kis fa merőkanalakkal kell mérned egy szép kútból. A templomban találkoztunk fiatal, japán népviseletbe (kimonó) öltözött lányokkal is, akiknek láttam a szemükben a vágyat, hogy fotózkodhassanak velem. Márk volt olyan kedves, hogy eljátszotta a japán-magyar tolmács szerepét, mert azt hiszem, az angollal nem nagyon boldogultunk volna.

Innen aztán egy újabb nyüzsgő, igazi vásári hangulatot idéző utcába csalt minket Márk, ahol a kiabálóemberé volt a főszerep. Imádnak ugyanis a bolt előtt ordibálni, hogy épp milyen akciójuk van, és az nekem miért éri meg nagyon. Japánul. Hűtőmágnest sajnos, nem találtunk itt, de mivel a hasunk már tényleg követelte a magáét, kicsit újrapriorizáltuk a tevékenységeket, és bevágtunk egy ízletes gyrost. Kezdett szép lassan bukni le a nap, ezért úgy döntöttünk - mivel ez volt az utolsó napunk -, hogy a forgalmas Shibuya-t még mindenképp látnunk kell. Útközben belefutottunk egy létszükségletet kielégítő boltba, valamint megtaláltuk Tokyo egyetlen (magyar illetőségű) Gerbeaud-ját is.

Shibuya hatalmas élmény volt, ez az a hely, ahol az emberek elözönlik a teljes úttestet egy szempillantás alatt (korábban már feltettem videót). Itt van egyébként a hűség mintaszobra is, amit egy kiskutyáról, Hachikōról mintáztak, aki még évekkel gazdája halála után is minden nap kiment elé az állomásra, hátha egyszer visszatér.
Itt vettünk végül búcsút Márktól, és zártuk tokiói kiruccanásunkat.

(foto by Márk)

Ui. Azóta már épségben hazaértem, és hamarosan a thaiföldi kalandokat is mondatokba szedem. A késés oka Internethiány, lustaság, majd hazaértem után borzasztó leterheltség. Köszi a türelmet.