No, elérkezett az ideje annak, hogy röviden beszámoljak az út során igénybe vett légitársaságok kiszolgálásáról és személyes tapasztalataimról, szubjektív véleményemről összesen 14 fel- és leszállás élménye alapján. A vállalatokat a leginkább kedvelttől a legkevésbé kedvelt felé soroltam fel.
1. Thai Airways
A kiszolgálás és az utasok kényelme a legfontosabb szempontjuk. Nagyon nehéz találni bármit, amit nem csak pozitív jelzőkkel lehet illeni, egyedül a gépek belseje túl cicomás. A turistaosztályon bőven van hely, rövid útra is kiadós, finom vacsorát adnak desszerttel, mindenkinek saját képernyője van, a légi kísérők kedvesek és szívélyesek. Jó szívvel tudom ajánlani bárkinek.
2. JAL
A japán légitársaságnál dolgoznak a legügyesebb pilóták, alig lehet észrevenni, hogy mikor teszik le a gépet. A kiszolgáló személyzet nagyon nagy tisztelettel bánik az utasokkal, mosolyognak, és tényleg szívesen segítenek. Egy kisfiú körül 4-5 légikisasszony ugrált, amikor kicsit rosszul érezte magát. Evés előtt forró nedves kendőt hoznak, hogy megtisztíthasd a kezed, a legtisztábbak wc-k, és az egész gép. Sok aktuális film és játék közül lehet választani a fedélzeten.
3. Hawaiian Airlines
Lazák, kedvesek, fél órás útra is adnak útravalót.
4. British Airways
Semmi különös nem mondható el róluk. A repülőn hidegebb volt, mint máshol, a leszállás is elég döcögős volt, de legalább azért nem kellett izgulnunk, hogy Bangkokban ragadunk, míg a cuccunk már Londonba érkezik. A Thai Airlines után azért csalódás volt európai légitársasággal repülni. Előnye azonban, hogy minden angolul van. :)
5. American Airlines
Egyedül az AA-nál és a Malévnál nem kaptunk előre ülőhelyet, amikor becsekkoltunk, és leadtuk a poggyászunkat. Minden más légitársaság már rögtön biztosított arról, hogy fent leszünk a gépen. Sőt, ha lehetett, mindig egymás mellé helyeztek minket. Ültünk olyan helyen, ahol fekete-fehér volt a kijelző, hosszú utak során is csak egyszer kaptunk enni, és bár általában kedvesek voltak, össze sem lehet hasonlítani az ázsiaiak (japánok, thaiok) kiszolgálásával.
x. Malév
Természetesen a magyar légitársaság szolgáltatásait is igénybe vettük. Valójában egyedül itt nem volt saját monitorom és nem nézhettem filmet, kicsit döcögős volt a hazaúton a felszállás, a személyzet nem fiatal mosolygós lányokból áll, szóval igazából találtam kivetnivalót. De nem azért szerepel utoljára, mert feltétlenül itt lenne a legrosszabb utazni. Viszont nem lett volna méltó, ha azt a légitársaságot, akinek az egész utat, a mérhetetlenül kedvezményes repjegyet köszönhetem, beillesztettem volna ebbe a sorba. Volna min javítani, az biztos, de mégis a legtöbbet nyújtották nekem az úthoz.
2011. február 20.
Mindenki barátja
24.0 Bangkok
A 2 fő számára 100 fabatkába (Baht) kerülő (kb. 6500 Ft) szálláshoz reggeli is tartozott, ráadásul jó kiadós: virsli, tükörtojás, sonka, kenyér, saláta. Reggeli után össze is cuccoltunk, mivel a szállást el kellett hagynunk, azonban nem akartuk magunkkal vinni a bőröndöket a városba és cipelni magunkkal, így aztán megdumáltam velük, hogy hadd hagyjuk ott és majd visszajövünk érte. Azért is vissza kellett jönni, mert a vacsorát és az egyéb fogyasztást nem tudtuk kártyával fizetni, fabatkát pedig még nem váltottunk. Amíg összepakoltunk, addig hívattunk egy taxit, aki aztán bevitt minket a városba. Nem igazán voltak terveink, úgyhogy a 40-50 perces utat is útikönyv-böngészéssel és tervezgetéssel töltöttem. Utóbb kiderült, ez tök felesleges volt.
A taxissal azt beszéltük meg, hogy a Grand Palace-nál tesz ki minket, ezt akartuk leginkább és elsősorban megnézni. Mivel a mókussal nem nagyon volt közös kommunikációs eszközünk (nem beszéltünk közös nyelvet, ő pedig vezetés közben nem tudott mutogatni), nem tudtunk infót gyűjteni tőle a helyi szokásokról, mit lenne érdemes megnézni, hol váltsunk, stb. Kicsit meglepő volt, amikor megkülönböztető jelzéseket használó mentőt előztünk, de ez elég megszokott ott, mert nem, hogy félre nem állt senki, de még jól be is vágtak elé. Javaslom ezért, ha Thaiföldre mentek, ne legyetek betegek, ne érjen Benneteket baleset, ne legyen szükségetek mentőre. Ha mégis, inkább taxit hívjatok! Az útburkolati jelek egyébként is csak sormintának szolgálnak, vagy valami díszítésként festhetik az utcára, de biztos, hogy nem a sávokat, illetve a sávváltási tilalmat jelöli. A törökök hozzájuk képest svájciak.
No, mire beérkeztünk a város szívébe, kiderült, hogy a palota még nincs nyitva. Bár az is lehet, hogy csak valami üzlet reményében vertek minket át. Utólag sokkal inkább erre gyanakszom. Megtalált minket egy tuk-tukos (olyan motor, amin hátul 2-4 ember utazhat egy nyitott dobozban). Mosta, hogy 30 fabatkáért (210 Ft) körbevisz minket a városon megmutatja a legérdekesebb helyeket, majd visszahoz. Hihetetlen volt, de még bíztunk benne, pláne, hogy többször is visszakérdeztem, és megerősítette, hogy igen, 30 Bahts, nem 30 bugs (a kiejtésük alapján simán lehetett volna az utóbbi is).
Először is pénzt mentünk váltani, hogy tudjunk venni inni, illetve fizetni. :) Eddig minden simán ment, bár a vezetési stílusától kicsit tartottunk az elején. A dupla záróvonalon simán átmentünk a szemközti egy sávra, ahol jött szembe egy busz, de hát mit nekünk egy busz, aki szabályosan jön szembe? Jól ledudáltuk, hogy mit képzel magáról, hogy a saját sávjában mer velünk szembe jönni. Aztán ezt és ehhez hasonlókat mutatott nekünk újra és újra, és volt benne spiritusz, mindig tudta fokozni a tempót és őrült vakmerőséget.
Aztán elvitt minket egy templomhoz, illetve egy több tíz méter magas álló Buddhahoz. Ez a legmagasabb Buddha-szobor a városban.
Nekem nagyon tetszett az ilyen épületek teteje. Eddig tartott a beetetés. Mondta a srác, hogy mindjárt megyünk a következőhöz, csak előtte elmegyünk a marketre. Ez még egész tűrhetően hangzott, de kiderült, hogy egy szabóságba vitt el minket. Még mindig tök pozitív voltam, így végül sikerült megalkudnom a helyiekkel, hogy 2-3 óra alatt rám szabnak 3 inget általam választott anyagokból. Igaz, nem terveztem, hogy inget vegyek, de végül is egyszer élünk, és meggondolva, hogy valóban nem egyszerű találni rám passzoló inget, közös nevezőre jutottunk. Nagyon szerették volna, ha még öltönyöket is veszek, de éreztem, hogy mindennek van határa, és azért a bizalom sem hágott a tetőfokára részemről. Nem akartam előre fizetni úgy, hogy tudtam, még aznap továbbrepülünk.
Innen aztán sajnos, nem volt megállás. Megnéztünk még ékszerüzletet, ajándéküzletet, majd kezdődött az egész elölről. Hiába mondtuk, hogy köszi, nem akarunk venni semmit, akkor is erősködött, hogy nézzük csak meg. A 3. kör után már nagyon azt éreztük, hogy az időnket vesztegetjük vele. Sajnos, egész addig jutottunk, hogy mondtuk, ha nem visz minket vissza a kiindulási helyre, akkor majd visszamegyünk mással. Nem volt boldog ettől, de érezte, hogy sok értelme nincs annak, ha elvisz minket boltokhoz, ahonnan mi ugyanazzal a lendülettel jövünk ki, ahogy bementünk. Kapott néhány ingyen tankolási kupont már így is, nekünk meg elegünk volt. Az elején még mindenki a barátjának hívott, és nagyon beszélgethetnékjük volt, de egy idő után azt hiszem rám volt írva, hogy nem fogok semmit venni, mert inkább a kiutat mutatták meg, minthogy körbeudvaroljanak.
Így jutottunk vissza a palotához. Itt jött az újabb pofon. Mivel nagyon meleg volt, rövidnadrágban voltunk, mert azt mondták, mindenhol lehet bérelni ruhát, amiben bemehetünk. Hát, itt épp elfogyott, így pedig még az udvarra sem engedtek be. Eddig jutottunk:
Ezután nyakunkba vettük a várost, és térkép alapján kezdtük el sétálni. Lementünk a folyóhoz, átvágtunk piacon, ettünk valami helyi kisétteremben (elég felejthető volt mind minőségre, mind mennyiségre), majd visszamentünk a kész ingekért. Ezután még sétáltunk egy kicsit minden cél nélkül:
Amikor már kezdett az idő utolérni minket, próbáltunk taxit fogni. Nem hittük volna, hogy az egyébként taxikkal teli városban ilyen nehéz dolgunk lesz. Több mint 50 percbe telt, mire találtunk üres taxit, aki hajlandó volt kivinni minket a reptérhez közeli motelhez, ráadásul nem irreálisan magas áron. Már ott tartottunk, hogy többet is fizetünk az eredeti tervünknél, amikor valaki benyögte, hogy elvisz minket azon az áron, amire mi is gondoltunk. Így is elég necces volt, mert a városból 50 perc alatt jutottunk ki, és akkor még mindig hátra volt 20 kilométer. De aztán visszaérkeztünk időben, a cuccunk is megvolt, és az egyébként óránként járó shuttle-t is előrehozták nekünk, és rögtön kivittek minket a reptérre.
Most jött a következő nagy feladat. Este háromnegyed hét volt kb. amikor próbáltunk először Interneten kocsit bérelni még Bangkokban phuketi reptéri átvétellel, hiszen a szállásunk másfél órás autóútra volt a reptértől. Itt mindenhol azt írták, hogy nincs autó, és az autót is csak reggel 8 és este 6 között lehet átvenni. Úgyhogy a bangkoki reptéren felkerestem az autókölcsönzőket, hátha tudnak segíteni. A Budget, a National és a Hertz nem tudott. Vagy már zárva volt a phuketi irodájuk, vagy autó nem volt, vagy valami más baj volt. Végül, az egyébként legdrágább, de legalább készséges Avisnál sikerült elintézni, hogy – ugyan már ők is bezártak – valaki kijöjjön a repülő érkezésére, és átadja az autót. Nagyon necces volt, mert több cég nem volt. :)
A reptérváró így festett:
A repülőút csodás volt, a Thai Air gépei magasan a legkényelmesebbek voltak az összes közül. Szép színes (értsd. csicsás) üléseik vannak, de pazar a kiszolgálás, és óriási a hely még turistaosztályon is. Ki tudtam nyújtani a lábam, a térdem nem ütöttem be, és nem kellett terpeszben sem ülnöm. Még szinte fel sem szálltunk, máris felszolgálták a meleg vacsorát (másfélórás út volt), majd a vége felé még egyszer hoztak inni. Ők tudják, mit jelent a fizető vendég.
Miután megérkeztünk volt még egy kis kalamajka az autóátvétellel, de végül csak megkaptuk a Honda Civic-ünket, és térkép és GPS nélkül vághattunk neki a szállás megkeresésének. Nehezített pálya volt fáradtan, sötétben a jobbkormányos autóval a baloldali közlekedésben utazni, pláne, hogy index helyett mindig az ablakot törölgettem, mert ezek még a bajuszokat is felcserélték. :)
Tettünk egy kis vargabetűt, de végül legalább a települést megtaláltuk. Itt persze majdnem minden resortot ugyanúgy hívnak, így aztán először tévesen valami másikba fordultunk be, de felvilágosítottak, hogy ez nem az. Még térképet is adtak, és mondták, gőzük nincs, hol lehet. A térképen aztán 10 perc keresgélés után megtaláltam, és végül tényleg ott is volt. Éjfél körül értünk a szállásra, ahol egy kissé kótyagos állapotban lévő, angolul egy kukkot nem értő (kicsit talán fogyatékos is) éjjeliőr fogadott minket. Eltartott egy ideig, míg felfogta, hogy mit szeretnénk, de végül a fiókban megtalálta a foglalásunkat, és eltotyogott velünk a szobánkig. Ekkor végre megkönnyebbültünk.
A 2 fő számára 100 fabatkába (Baht) kerülő (kb. 6500 Ft) szálláshoz reggeli is tartozott, ráadásul jó kiadós: virsli, tükörtojás, sonka, kenyér, saláta. Reggeli után össze is cuccoltunk, mivel a szállást el kellett hagynunk, azonban nem akartuk magunkkal vinni a bőröndöket a városba és cipelni magunkkal, így aztán megdumáltam velük, hogy hadd hagyjuk ott és majd visszajövünk érte. Azért is vissza kellett jönni, mert a vacsorát és az egyéb fogyasztást nem tudtuk kártyával fizetni, fabatkát pedig még nem váltottunk. Amíg összepakoltunk, addig hívattunk egy taxit, aki aztán bevitt minket a városba. Nem igazán voltak terveink, úgyhogy a 40-50 perces utat is útikönyv-böngészéssel és tervezgetéssel töltöttem. Utóbb kiderült, ez tök felesleges volt.
A taxissal azt beszéltük meg, hogy a Grand Palace-nál tesz ki minket, ezt akartuk leginkább és elsősorban megnézni. Mivel a mókussal nem nagyon volt közös kommunikációs eszközünk (nem beszéltünk közös nyelvet, ő pedig vezetés közben nem tudott mutogatni), nem tudtunk infót gyűjteni tőle a helyi szokásokról, mit lenne érdemes megnézni, hol váltsunk, stb. Kicsit meglepő volt, amikor megkülönböztető jelzéseket használó mentőt előztünk, de ez elég megszokott ott, mert nem, hogy félre nem állt senki, de még jól be is vágtak elé. Javaslom ezért, ha Thaiföldre mentek, ne legyetek betegek, ne érjen Benneteket baleset, ne legyen szükségetek mentőre. Ha mégis, inkább taxit hívjatok! Az útburkolati jelek egyébként is csak sormintának szolgálnak, vagy valami díszítésként festhetik az utcára, de biztos, hogy nem a sávokat, illetve a sávváltási tilalmat jelöli. A törökök hozzájuk képest svájciak.
No, mire beérkeztünk a város szívébe, kiderült, hogy a palota még nincs nyitva. Bár az is lehet, hogy csak valami üzlet reményében vertek minket át. Utólag sokkal inkább erre gyanakszom. Megtalált minket egy tuk-tukos (olyan motor, amin hátul 2-4 ember utazhat egy nyitott dobozban). Mosta, hogy 30 fabatkáért (210 Ft) körbevisz minket a városon megmutatja a legérdekesebb helyeket, majd visszahoz. Hihetetlen volt, de még bíztunk benne, pláne, hogy többször is visszakérdeztem, és megerősítette, hogy igen, 30 Bahts, nem 30 bugs (a kiejtésük alapján simán lehetett volna az utóbbi is).
Először is pénzt mentünk váltani, hogy tudjunk venni inni, illetve fizetni. :) Eddig minden simán ment, bár a vezetési stílusától kicsit tartottunk az elején. A dupla záróvonalon simán átmentünk a szemközti egy sávra, ahol jött szembe egy busz, de hát mit nekünk egy busz, aki szabályosan jön szembe? Jól ledudáltuk, hogy mit képzel magáról, hogy a saját sávjában mer velünk szembe jönni. Aztán ezt és ehhez hasonlókat mutatott nekünk újra és újra, és volt benne spiritusz, mindig tudta fokozni a tempót és őrült vakmerőséget.
Aztán elvitt minket egy templomhoz, illetve egy több tíz méter magas álló Buddhahoz. Ez a legmagasabb Buddha-szobor a városban.
Innen aztán sajnos, nem volt megállás. Megnéztünk még ékszerüzletet, ajándéküzletet, majd kezdődött az egész elölről. Hiába mondtuk, hogy köszi, nem akarunk venni semmit, akkor is erősködött, hogy nézzük csak meg. A 3. kör után már nagyon azt éreztük, hogy az időnket vesztegetjük vele. Sajnos, egész addig jutottunk, hogy mondtuk, ha nem visz minket vissza a kiindulási helyre, akkor majd visszamegyünk mással. Nem volt boldog ettől, de érezte, hogy sok értelme nincs annak, ha elvisz minket boltokhoz, ahonnan mi ugyanazzal a lendülettel jövünk ki, ahogy bementünk. Kapott néhány ingyen tankolási kupont már így is, nekünk meg elegünk volt. Az elején még mindenki a barátjának hívott, és nagyon beszélgethetnékjük volt, de egy idő után azt hiszem rám volt írva, hogy nem fogok semmit venni, mert inkább a kiutat mutatták meg, minthogy körbeudvaroljanak.
Így jutottunk vissza a palotához. Itt jött az újabb pofon. Mivel nagyon meleg volt, rövidnadrágban voltunk, mert azt mondták, mindenhol lehet bérelni ruhát, amiben bemehetünk. Hát, itt épp elfogyott, így pedig még az udvarra sem engedtek be. Eddig jutottunk:
Amikor már kezdett az idő utolérni minket, próbáltunk taxit fogni. Nem hittük volna, hogy az egyébként taxikkal teli városban ilyen nehéz dolgunk lesz. Több mint 50 percbe telt, mire találtunk üres taxit, aki hajlandó volt kivinni minket a reptérhez közeli motelhez, ráadásul nem irreálisan magas áron. Már ott tartottunk, hogy többet is fizetünk az eredeti tervünknél, amikor valaki benyögte, hogy elvisz minket azon az áron, amire mi is gondoltunk. Így is elég necces volt, mert a városból 50 perc alatt jutottunk ki, és akkor még mindig hátra volt 20 kilométer. De aztán visszaérkeztünk időben, a cuccunk is megvolt, és az egyébként óránként járó shuttle-t is előrehozták nekünk, és rögtön kivittek minket a reptérre.
Most jött a következő nagy feladat. Este háromnegyed hét volt kb. amikor próbáltunk először Interneten kocsit bérelni még Bangkokban phuketi reptéri átvétellel, hiszen a szállásunk másfél órás autóútra volt a reptértől. Itt mindenhol azt írták, hogy nincs autó, és az autót is csak reggel 8 és este 6 között lehet átvenni. Úgyhogy a bangkoki reptéren felkerestem az autókölcsönzőket, hátha tudnak segíteni. A Budget, a National és a Hertz nem tudott. Vagy már zárva volt a phuketi irodájuk, vagy autó nem volt, vagy valami más baj volt. Végül, az egyébként legdrágább, de legalább készséges Avisnál sikerült elintézni, hogy – ugyan már ők is bezártak – valaki kijöjjön a repülő érkezésére, és átadja az autót. Nagyon necces volt, mert több cég nem volt. :)
A reptérváró így festett:
Miután megérkeztünk volt még egy kis kalamajka az autóátvétellel, de végül csak megkaptuk a Honda Civic-ünket, és térkép és GPS nélkül vághattunk neki a szállás megkeresésének. Nehezített pálya volt fáradtan, sötétben a jobbkormányos autóval a baloldali közlekedésben utazni, pláne, hogy index helyett mindig az ablakot törölgettem, mert ezek még a bajuszokat is felcserélték. :)
Tettünk egy kis vargabetűt, de végül legalább a települést megtaláltuk. Itt persze majdnem minden resortot ugyanúgy hívnak, így aztán először tévesen valami másikba fordultunk be, de felvilágosítottak, hogy ez nem az. Még térképet is adtak, és mondták, gőzük nincs, hol lehet. A térképen aztán 10 perc keresgélés után megtaláltam, és végül tényleg ott is volt. Éjfél körül értünk a szállásra, ahol egy kissé kótyagos állapotban lévő, angolul egy kukkot nem értő (kicsit talán fogyatékos is) éjjeliőr fogadott minket. Eltartott egy ideig, míg felfogta, hogy mit szeretnénk, de végül a fiókban megtalálta a foglalásunkat, és eltotyogott velünk a szobánkig. Ekkor végre megkönnyebbültünk.
2011. február 19.
Ismét a felhők fölött
23.0 NRT - BKK
Még előző nap este összepakoltunk, megvettük a reggelit, sőt, el is készítettük, hogy reggel már készen álljunk az újabb repülésre. Nem is volt túl sok időnk, mert a reptér ugye kb. két órára volt tőlünk, metróval és vonattal. Így aztán a reggeli tisztálkodás után máris a metró felé vettük az irányt, a reggelit is már csak a szerelvényen fogyasztottuk el. Reggel még a tűzoltók is felvonultak a búcsúztatásunkra, de maradásra nem bírtak minket.
Hogy milyen iskola van Japánban szombaton, azt nem tudom, de a metró tele volt különböző egyenruhás diákokkal, meg bóbiskoló emberekkel, viszont számunkra a lényeg az volt, hogy minden flottul ment. A reptérre oda is értünk időben, az univerzális, előre feltöltős bérletünket szépen visszaváltottuk, és mentünk ismét a poggyászfeladáshoz. Szerencsére itt sem volt semmi fennakadás, sőt, rögtön helyet is kaptunk a gépre. A szokásos várakozást elütöttük a maradék yenünk elköltésével, a beszállókapu megtalálásával és egy kis Internetezéssel. A repülővel jó sokat keringtünk mire végre beálltunk a sorba, és szépen kivártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Mire odaértünk, már utánunk is jó néhány álltak felszállásra várva.
A repülőről készítettem egy pár fotót Tokióról,
illetve a Fujiról.
Az úton egyébként más említésre méltó nem történt, a JAL kiszolgálására rossz szót nem nagyon lehet mondani. Érdekes leginkább csak az volt, hogy egy percre sem repültünk be Kína fölé, végig a part mellett, de a tenger fölött szálltunk.
Mikor megérkeztünk Bangkokba, egy egész más világ fogadott minket. Először is, a reptér nekem baromira tetszett, tudni kell ugyanis, hogy az Európa - Ausztrália útvonalon két köztes reptér van, amely a teljes forgalmat lebonyolítja: Bangkok és Szingapúr. Szóval nagyon nagy a reptér, és az egész üvegből van, azaz mindent látsz. Rögtön látszott, hogy ismét meleg helyre érkeztünk, mert kint az irányítók rövid-ujjúban flangáltak. Jó, ez nem volt meglepetés. Ami inkább az volt, hogy nem nagyon találtam free Wifi-t, a fizetőshöz a kódot pedig jó messze árulták. Ez azért volt baj, mert itt sem szállásunk, sem autónk, sem semmi nem volt foglalva, tervezve, vagy előre elintézve. Így aztán - jobb híján - kimentünk az útlevél ellenőrzés után az érkezési terminálra. Itt persze mindenki rögtön taxit, szállást, három napos idegenvezetést akart ránk sózni, de senki nem abban segített, amiben kértük, hanem amit ő el akart adni. Még a tourist info is különböző szolgáltatáscsomagokat ajánlgatott. Mire végre találtam netet, gyorsan lecsekkoltam a korábban már kiírt szállások közül a legszimpatikusabban, és kérdeztük, hogy tudunk oda eljutni (kb. 2,5 km a reptértől). Természetesen taxival. Szerencsére azért itt nem japán árakkal mérnek, így végül ugyan helyi szemmel nézve drágán, de csak eljutottunk oda, ahova szerettünk volna 5 zöldhasúért. Kiderült az is, hogy ami 2,5 km, az légvonalban annyi, a taxis jó sokat tekergett, mire bevitt minket a dzsuva közepére. De érdekes módon a szállás teljesen rendben volt, pedig a helyet elnézve már minden reményünket elveszítettük.
Mivel a környéken való szétnézés ki volt zárva, fáradtak is voltunk, no, meg éhesek. vacsoráztunk, fürödtünk, és el kezdtünk készülni a következő napra. Még nem volt olyan késő, ezért megnéztük a leveleinket, illetve az útikönyvből, meg a helyi prospektusokból kitaláltuk, hogy mit is szeretnénk csinálni másnap. Korán feküdtünk, hogy korán kelhessünk.
Még előző nap este összepakoltunk, megvettük a reggelit, sőt, el is készítettük, hogy reggel már készen álljunk az újabb repülésre. Nem is volt túl sok időnk, mert a reptér ugye kb. két órára volt tőlünk, metróval és vonattal. Így aztán a reggeli tisztálkodás után máris a metró felé vettük az irányt, a reggelit is már csak a szerelvényen fogyasztottuk el. Reggel még a tűzoltók is felvonultak a búcsúztatásunkra, de maradásra nem bírtak minket.
Hogy milyen iskola van Japánban szombaton, azt nem tudom, de a metró tele volt különböző egyenruhás diákokkal, meg bóbiskoló emberekkel, viszont számunkra a lényeg az volt, hogy minden flottul ment. A reptérre oda is értünk időben, az univerzális, előre feltöltős bérletünket szépen visszaváltottuk, és mentünk ismét a poggyászfeladáshoz. Szerencsére itt sem volt semmi fennakadás, sőt, rögtön helyet is kaptunk a gépre. A szokásos várakozást elütöttük a maradék yenünk elköltésével, a beszállókapu megtalálásával és egy kis Internetezéssel. A repülővel jó sokat keringtünk mire végre beálltunk a sorba, és szépen kivártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Mire odaértünk, már utánunk is jó néhány álltak felszállásra várva.
A repülőről készítettem egy pár fotót Tokióról,
Az úton egyébként más említésre méltó nem történt, a JAL kiszolgálására rossz szót nem nagyon lehet mondani. Érdekes leginkább csak az volt, hogy egy percre sem repültünk be Kína fölé, végig a part mellett, de a tenger fölött szálltunk.
Mikor megérkeztünk Bangkokba, egy egész más világ fogadott minket. Először is, a reptér nekem baromira tetszett, tudni kell ugyanis, hogy az Európa - Ausztrália útvonalon két köztes reptér van, amely a teljes forgalmat lebonyolítja: Bangkok és Szingapúr. Szóval nagyon nagy a reptér, és az egész üvegből van, azaz mindent látsz. Rögtön látszott, hogy ismét meleg helyre érkeztünk, mert kint az irányítók rövid-ujjúban flangáltak. Jó, ez nem volt meglepetés. Ami inkább az volt, hogy nem nagyon találtam free Wifi-t, a fizetőshöz a kódot pedig jó messze árulták. Ez azért volt baj, mert itt sem szállásunk, sem autónk, sem semmi nem volt foglalva, tervezve, vagy előre elintézve. Így aztán - jobb híján - kimentünk az útlevél ellenőrzés után az érkezési terminálra. Itt persze mindenki rögtön taxit, szállást, három napos idegenvezetést akart ránk sózni, de senki nem abban segített, amiben kértük, hanem amit ő el akart adni. Még a tourist info is különböző szolgáltatáscsomagokat ajánlgatott. Mire végre találtam netet, gyorsan lecsekkoltam a korábban már kiírt szállások közül a legszimpatikusabban, és kérdeztük, hogy tudunk oda eljutni (kb. 2,5 km a reptértől). Természetesen taxival. Szerencsére azért itt nem japán árakkal mérnek, így végül ugyan helyi szemmel nézve drágán, de csak eljutottunk oda, ahova szerettünk volna 5 zöldhasúért. Kiderült az is, hogy ami 2,5 km, az légvonalban annyi, a taxis jó sokat tekergett, mire bevitt minket a dzsuva közepére. De érdekes módon a szállás teljesen rendben volt, pedig a helyet elnézve már minden reményünket elveszítettük.
Mivel a környéken való szétnézés ki volt zárva, fáradtak is voltunk, no, meg éhesek. vacsoráztunk, fürödtünk, és el kezdtünk készülni a következő napra. Még nem volt olyan késő, ezért megnéztük a leveleinket, illetve az útikönyvből, meg a helyi prospektusokból kitaláltuk, hogy mit is szeretnénk csinálni másnap. Korán feküdtünk, hogy korán kelhessünk.
2011. február 12.
Ami késik, nem múlik
22.0 Asakusa, Márk
Péntek, 28-a. Az előző napi egész pihenő után nem esett nagyon nehezünkre korán kelni (én például 6-7 körül már fent voltam), és szerencsére, jobban is éreztem magam. A biztonság kedvéért a kötelező pirulákat még bedobtam reggel, de utána már készen is álltam az útra. A mai napra sok tervünk nem volt, Márk ajánlotta, hogy nézzük meg Asakusa-t. Erről a negyedről a Wikipedia az alábbiakat írja: "Aszakusza (浅草) Tokió egyik északkeleti kerülete; leginkább itt fedezhető fel valami a régi "polgári" (csónin) Tokióból. Itt áll a főváros legősibb buddhista temploma, az Aszakusza Kannon (hivatalos nevén Szenszódzsi), amelynek kapujában 3,5 méteres vörös lámpás lóg a belépő feje fölé, benn pedig az épülethez vezető út mentén színes lampionokkal díszített szuvenírstandok sorakoznak hosszan..."
Kicsit szétnéztem a neten, hogy mit lehetne még csinálni, van-e valami a közelben, és a térképen bejelölgettem azokat a helyeket, amiket esetleg megnézhetünk. Márkkal egyeztettünk, hogy fél négykor találkozunk Meijijingumae állomás egyes kijáratánál. Ja, mert itt meg vannak számozva a metrókijáratok, ugyanis egy-egy állomásnak akár 15 kijárata is lehet. Na, mivel volt terv, nem volt más hátra, mint előre, a szokásos pékségben elfogyasztani a finom reggelinket, onnan pedig tovább. Asakusa-ba kb. 40 perc alatt el is jutottunk, mindössze egy átszállással. Igaz, ekkor már volt vagy 11 óra, mert hiába a korán kelés, csak sikerült a délelőttöt egy kicsit még elb@szni.
No, kezünkben a térképpel, magunkban nagy reményekkel leszálltunk a metróról, és - ezúttal egész gyorsan - meg is találtuk a kijáratot. Hiába vártuk, hogy majd innen minden egyértelmű lesz, egy nagy kereszteződésben álltunk, sehol semmi "igazi" japán épület, vagy utca. Elindultunk a folyó felé, ahol túl sok érdekes dolgot nem láttunk (legfeljebb egy valaha volt sörgyár épületét), de lőn csoda, egy japán angolul szólt hozzánk. Megkérdezte, hova valók vagyunk, mit csinálunk itt, stb. Majd a végén meg is mondta, hogy merre kéne mennünk, hogy megtaláljuk a templomot. Nincsenek véletlenek. Ha az ember a jó irány felé tart, könnyen meg is találja, amit keres, úgyhogy nagyjából 3 utcasarokkal arrébb mi is felfedeztük ezt a vásárnegyedet, aminek a két végét nagy kapuk, és a kaput félelmetes őrök őrzik.
Az utcáról korábban már töltöttem fel egy videót, az többet mutat ennél, de azért itt is látszik, hogy milyen nagy a tömeg.
Az egész utca főleg szuvenírekkel, ruhákkal, japán csecse-becsékkel, díszfegyverekkel és dísztárgyakkal, egyéb vásári termékekkel van tele, és persze ez csak egy utca, innen aztán nyílik minden irányba még több utca teli boltokkal. Jól megnéztük a kínálatot, és nem vettük meg mások elől. :) Sokkal jobban érdekelt minket az utca végén található ősi buddhista templom, és melléképületei.
A templom előtt füstölőkből árad a megtisztuláshoz szükséges erős illatanyag és füst, amelyet mindenki magára legyez, ezzel segítve saját megtisztulását. A templomba csak ezután lépnek be.
A szentély előtt van egy óriási pénznyelő, ez egy rács, ahova az emberek folyamatosan dobálják a pénzt, miközben (elgondolásom szerint) kívánságaikat mormolják. A pénz szinte folyamatosan csörög. És van még egy érdekes dolog, ami a templomhoz köthető. 100 yenért lehet venni "szerencsét". Ez azt jelenti, hogy a pénzt bedobod a becsületkasszába, majd egy szabályos hatszög alapú fém hasábot jól megrázva, egy kis lukon kihúzol egy pálcikát, amin van egy japán betű. Ezt a betűt megkeresed a az alábbi szekrényen, és a hozzá tartozó fiókot kihúzod.
Itt találsz egy rövid jóslatot, kívánságot, imát (japánul és angolul), amit ha tetszik, magaddal vihetsz, ha nem tetszik, odakötheted a kerítésre, és ezzel megszabadulsz tőle. A pálcikát ezután vissza kell dugni a hasábba.
Ezután egy kicsit kóvályogtunk még a környéken, nézelődtünk, és érdekesebbnél érdekesebb dolgokat láttunk. Volt a közelben szép japánkert, vidámpark, néhány helyi srác/lány, aki feltűnésre vágyott, valamint egy Kukiba tartó vonat is.
Mivel odakint hűvös volt, kicsit el is fáradtunk, végül beültünk egy kávézóba. Itt aztán azon vettük észre magunkat, hogy igen gyorsan telik az idő, és lassan el kéne indulnunk találkozni Márkkal. Azt hittük, hogy 80 perc alatt simán odaérünk és még szét is fogunk nézni, de mivel úgy döntöttünk, hogy nem szállunk át a metrón, hanem majd sétálunk egy kicsit (kb. egy Ferenciek tere - Deák tér távolságot), épphogy elég volt ez az idő erre. Nehéz volt ugyan beazonosítani a térkép alapján, hogy merre is kéne mennünk, mert ugyebár sem utcanév, sem tábla, ami segítene az eligazodásban, de végül az okos kis Android telefonom megint segített. Szépen végigslattyogtunk - az egyébként egyik legpuccossabb (tele drága márkák boltjaival) - utcán, és megérkeztünk a helyszínre. Mivel ekkor már nagyon éhesek voltunk, mondtuk Márknak, hogy jó lenne beiktatni valami ebédszünetet.
Előbb azonban még megnéztük a Meiji Jingu szentélyt. Ennek a parknak a bejáratánál végre készült is egy kép a magyarnevű hódítókról. Egy képen két Koppány! :)
A parkban az út mentén kiállították a franciáktól kapott boroshordókat, valamint velük szemben a tradicionális japán szaké hordókat. Ez utóbbi sokkalta színesebb és érdekesebb, még ha a másik elegánsabb is. Ezeknél azonban még impozánsabbak a letisztult formájú, egyszerű, de mégis kecses kapuk (torii), amelyekkel a séta során több ízben is találkozhatsz.
A szentélybe csak kézmosás után illik belépni, ez is része a megtisztulási tradíciónak, és a finom friss (értsd jéghideg) vizet kis fa merőkanalakkal kell mérned egy szép kútból. A templomban találkoztunk fiatal, japán népviseletbe (kimonó) öltözött lányokkal is, akiknek láttam a szemükben a vágyat, hogy fotózkodhassanak velem. Márk volt olyan kedves, hogy eljátszotta a japán-magyar tolmács szerepét, mert azt hiszem, az angollal nem nagyon boldogultunk volna.
Innen aztán egy újabb nyüzsgő, igazi vásári hangulatot idéző utcába csalt minket Márk, ahol a kiabálóemberé volt a főszerep. Imádnak ugyanis a bolt előtt ordibálni, hogy épp milyen akciójuk van, és az nekem miért éri meg nagyon. Japánul. Hűtőmágnest sajnos, nem találtunk itt, de mivel a hasunk már tényleg követelte a magáét, kicsit újrapriorizáltuk a tevékenységeket, és bevágtunk egy ízletes gyrost. Kezdett szép lassan bukni le a nap, ezért úgy döntöttünk - mivel ez volt az utolsó napunk -, hogy a forgalmas Shibuya-t még mindenképp látnunk kell. Útközben belefutottunk egy létszükségletet kielégítő boltba, valamint megtaláltuk Tokyo egyetlen (magyar illetőségű) Gerbeaud-ját is.
Shibuya hatalmas élmény volt, ez az a hely, ahol az emberek elözönlik a teljes úttestet egy szempillantás alatt (korábban már feltettem videót). Itt van egyébként a hűség mintaszobra is, amit egy kiskutyáról, Hachikōról mintáztak, aki még évekkel gazdája halála után is minden nap kiment elé az állomásra, hátha egyszer visszatér.
Itt vettünk végül búcsút Márktól, és zártuk tokiói kiruccanásunkat.
(foto by Márk)
Ui. Azóta már épségben hazaértem, és hamarosan a thaiföldi kalandokat is mondatokba szedem. A késés oka Internethiány, lustaság, majd hazaértem után borzasztó leterheltség. Köszi a türelmet.
Péntek, 28-a. Az előző napi egész pihenő után nem esett nagyon nehezünkre korán kelni (én például 6-7 körül már fent voltam), és szerencsére, jobban is éreztem magam. A biztonság kedvéért a kötelező pirulákat még bedobtam reggel, de utána már készen is álltam az útra. A mai napra sok tervünk nem volt, Márk ajánlotta, hogy nézzük meg Asakusa-t. Erről a negyedről a Wikipedia az alábbiakat írja: "Aszakusza (浅草) Tokió egyik északkeleti kerülete; leginkább itt fedezhető fel valami a régi "polgári" (csónin) Tokióból. Itt áll a főváros legősibb buddhista temploma, az Aszakusza Kannon (hivatalos nevén Szenszódzsi), amelynek kapujában 3,5 méteres vörös lámpás lóg a belépő feje fölé, benn pedig az épülethez vezető út mentén színes lampionokkal díszített szuvenírstandok sorakoznak hosszan..."
Kicsit szétnéztem a neten, hogy mit lehetne még csinálni, van-e valami a közelben, és a térképen bejelölgettem azokat a helyeket, amiket esetleg megnézhetünk. Márkkal egyeztettünk, hogy fél négykor találkozunk Meijijingumae állomás egyes kijáratánál. Ja, mert itt meg vannak számozva a metrókijáratok, ugyanis egy-egy állomásnak akár 15 kijárata is lehet. Na, mivel volt terv, nem volt más hátra, mint előre, a szokásos pékségben elfogyasztani a finom reggelinket, onnan pedig tovább. Asakusa-ba kb. 40 perc alatt el is jutottunk, mindössze egy átszállással. Igaz, ekkor már volt vagy 11 óra, mert hiába a korán kelés, csak sikerült a délelőttöt egy kicsit még elb@szni.
No, kezünkben a térképpel, magunkban nagy reményekkel leszálltunk a metróról, és - ezúttal egész gyorsan - meg is találtuk a kijáratot. Hiába vártuk, hogy majd innen minden egyértelmű lesz, egy nagy kereszteződésben álltunk, sehol semmi "igazi" japán épület, vagy utca. Elindultunk a folyó felé, ahol túl sok érdekes dolgot nem láttunk (legfeljebb egy valaha volt sörgyár épületét), de lőn csoda, egy japán angolul szólt hozzánk. Megkérdezte, hova valók vagyunk, mit csinálunk itt, stb. Majd a végén meg is mondta, hogy merre kéne mennünk, hogy megtaláljuk a templomot. Nincsenek véletlenek. Ha az ember a jó irány felé tart, könnyen meg is találja, amit keres, úgyhogy nagyjából 3 utcasarokkal arrébb mi is felfedeztük ezt a vásárnegyedet, aminek a két végét nagy kapuk, és a kaput félelmetes őrök őrzik.
Ezután egy kicsit kóvályogtunk még a környéken, nézelődtünk, és érdekesebbnél érdekesebb dolgokat láttunk. Volt a közelben szép japánkert, vidámpark, néhány helyi srác/lány, aki feltűnésre vágyott, valamint egy Kukiba tartó vonat is.
Előbb azonban még megnéztük a Meiji Jingu szentélyt. Ennek a parknak a bejáratánál végre készült is egy kép a magyarnevű hódítókról. Egy képen két Koppány! :)
Itt vettünk végül búcsút Márktól, és zártuk tokiói kiruccanásunkat.
Ui. Azóta már épségben hazaértem, és hamarosan a thaiföldi kalandokat is mondatokba szedem. A késés oka Internethiány, lustaság, majd hazaértem után borzasztó leterheltség. Köszi a türelmet.
2011. február 4.
2011. január 30.
Az utolsó meleg hely
Felváltva járjuk a hűvös és a meleg helyeket (Anglia - Mexikó - San Francisco - Hawaii - Tokió - Thaiföld - Budapest), és jelentem, megérkeztünk a meleg helyek közül az utolsóra. Most Bangkokban vagyunk, holnap repülünk tovább délre.
No Ken
20.0 Tokió
Csütörtök, 27-e. Fél ötkor keltem. Hawaii idő szerint fél tízkor. Otthoni idő szerint este fél kilenckor. Mivel még sötét volt, és egyedül virrasztottam, ismét maradt az információáradatban való eligazodás, az Internet. Ezzel el is voltam vagy 2,5-3 óráig, amikor úgy éreztem, hogy ez már naplopás. Nyolckor már el kellett menni a reggeliért, és kitalálni az az napi programot. (Megjegyzem, azért nem volt teljesen naplopás, mert útikönyv híján a Wikipedián és utazási oldalakon próbáltam kitalálni, hogy mit is lehetne csinálni.) Ja, meg egyeztettem Márkkal, hogy mikor (17:00) és hol találkozzunk.
A reggeli az amerikai gyorszabáldák után egyszerűen fenséges volt: péksütik, ráadásul igen finomfélék. És mindez útba is esett, tehát innen aztán már nem kellett hazamenni, hanem nyomás a tök jó „Tókjó”. A Tozai vonallal kellett csak mennünk, azaz nem kellett átszállnunk, és első állomásunk a császári palota kertje volt. Mielőtt azonban belevágnék a beszámolóba, pár érdekesség magyar szemmel:
Tehát mentünk be a metróba, itt mosolyodtam el nem is tudom hányadszor. Igen, én is hallottam már, hogy emberek tolják be a metróra az utasokat, de most a saját szememmel is láttam, ahogy kb. 20 metro-guard áll a peron szélén, amíg nincs ott a vonat, hogy be ne lépj/ugorj, majd, amikor közeledik a szerelvény, akkor kiabálnak mindenfélét, utána pedig mutatják, hogy merre menj, és szépen tolják be az embereket. És ne tudjátok meg, mennyire tudnak sűrűsödni. Ááááááá. Ja, és ki van jelölve, hogy hol fog nyílni az ajtó, és ott állnak sorban egymás után. :)
A császári palota kertjébe, és az ott található múzeumba ingyenes a belépés. Most is gyönyörűen rendben volt tartva, japánkert is van, de igazán csodálatos tavasszal lehet, amikor mindenféle színben pompázik, és virágzik a kert. A növényeknek mind fel van tüntetve a neve, talán Csani ismerné is őket, de valószínű ő is bajban lenne a kiolvasásukkal. :) Egy pár kép innen:
Találkoztunk itt több csoporttal is, köztük egy általános iskolai osztállyal. Nagyon néztek minket, lévén valahogy nem illettünk a képbe, majd nagy szervezkedés után odajött a három legbátrabb egy cetlivel, és felolvasták, hogy: „- Where is it from?” Visszakérdeztem, de hülyeség volt, nyilván azt akarták tudni, hogy honnan jöttünk, úgyhogy rögtön válaszoltam is, hogy Hungary. Nagyon örültek neki, és tapsoltak. :) Amikor aztán továbbmentek, 3-4-szer elköszöntek egyesével, volt, aki meg is hajolt. :) Ezután a városban sétáltunk, elsősorban olyan helyet kerestünk, ahol hosszú idő után végre újra valami finomat ehetünk. Ezt végül – tudtunkon kívül – egy néger francia séfnél találtuk meg. Nagyon hangulatos kis konyhája volt, és előttünk készítette el az ebédet.
Ebéd után ismét sétáltunk, de tudatosan már a találkahely felé. Ezt a táblát érdemes alaposan tanulmányozni, sok okos dolog van rajta. :)
A találkozó kicsit nehezebb volt, mint azt gondoltuk, mert a megbeszélt helyszín egy parkban volt, az viszont időközben bezárt. Kérdeztük, hogy „Can we go in the park?”, mire mondta nekünk a néni, hogy „No, no Ken!”. :) Úgyhogy indult a wifi-vadászat, mert ugyebár költségtudatos telefon felhasználóként nem fogok Japánban Japánba roamingolni, amikor a netet ingyen is meg lehet találni, és lehet e-mailezni. Ennek csak egy hátránya van. Amíg meg nincs a végső döntés és egyezség, addig nem nagyon lehet elmozdulni, és minden választ ott kell megvárni. De működött, és végül meg is találtuk egymást a hely- és nyelvismerettel rendelkező Márkóval. Innen minden gondot levett a vállunkról. Volt ötlete, és tudta, hogyan valósítsuk meg. Így aztán nekivágtunk, hogy felmenjünk egy felhőkarcoló sokadik emeletére, és megnézzük a várost éjjel, magasról. Ez sem került semmibe, valami önkormányzati épület volt. Egy pár fotót itt is készítettem, több-kevesebb sikerrel:
Innen egy másik érdekes helyre mentünk (a nevére sajnos, nem emlékszem itt pedig most nincs Internet, hogy rákeressek), ami egy, a felhőkarcolók árnyékában megbúvó igen szűk utcákból és alacsony öreg „bódékból” álló kis blokk, ma szórakozó negyedként funkcionál. De útközben még vettem kupakot a fényképezőgépemre. :)
Itt aztán megbeszéltünk másnapra egy egész napos programot a városon kívülre, Fuji közelébe, majd búcsút vettünk. Két metróval jutottunk haza kb. egy óra alatt, de a végére én már annyira szarul voltam, hogy majdnem megmutattam nekik, milyen Európában a róka. Ezt végül is úgy kerültem el, hogy a metróban a földre guggoltam, majd „kiestem az ajtón”, és rögtön lezuhantam egy székre. De szerencsére ez már egy nyitott állomás volt, és volt oxigén. Az öt perces út alatt a hotelig jó párszor kivert a hideg, úgyhogy éreztem, a holnapi program nem egészen terv szerint fog alakulni. Beültem a minikádba – ekkor már lázas is voltam – vettem egy meleg fürdőt, majd el is aludtam ott, így szépen a víz is hűlt, ami végül talán a lázam is csökkentette. Estére begyógyszereztem magam Rékuéktól kapott csodaszerrel, Aspirinnel és Béres cseppel is (ezt egyébként többé-kevésbé rendszeresen szedem az út során), jól beöltöztem, és lefeküdtem. Mivel reggelre – ugyan nem tökéletesen, de – már sokkal jobban voltam, ezért feltételezem, hogy a sok utazás, időeltolódás, klímaváltozás miatti kimerülés jött csak ki rajtam.
21.0 A paplan
Jobban voltam ugyan még reggel, de nem szerettem volna visszaesni, mert akkor nem csak egy napot veszítek Japánban, hanem akár többet, ne adj’ isten még Thaiföldön is, ráadásul betegen repülni borzasztó szar (sajnos, tapasztalatból tudom). Reggelit (meg ebédet) ugyan elmentünk még venni, de én aztán egész nap aludtam, meg Interneteztem, de nem mozdultam ki a szobából.
Egy biztos, ha madár-, vagy malacinfluenza is volt, legyőztem. :)
Márkkal még megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk. :)
Csütörtök, 27-e. Fél ötkor keltem. Hawaii idő szerint fél tízkor. Otthoni idő szerint este fél kilenckor. Mivel még sötét volt, és egyedül virrasztottam, ismét maradt az információáradatban való eligazodás, az Internet. Ezzel el is voltam vagy 2,5-3 óráig, amikor úgy éreztem, hogy ez már naplopás. Nyolckor már el kellett menni a reggeliért, és kitalálni az az napi programot. (Megjegyzem, azért nem volt teljesen naplopás, mert útikönyv híján a Wikipedián és utazási oldalakon próbáltam kitalálni, hogy mit is lehetne csinálni.) Ja, meg egyeztettem Márkkal, hogy mikor (17:00) és hol találkozzunk.
- Iszonyatos rend és tisztaság van mindenhol, sehol egy szemét az utcán, de még így is láttunk szemétgyűjtögető embert (akinek szerintem semmi dolga nincs)
- ezzel egyetemben viszont sehol nincs kuka, vagy szemetes, mindenki szépen hazaviszi a hulladékot kis zacskókban, vagy a zsebében.
- Az utcák tele vannak rendőrökkel, biztonsági emberekkel, vagy felügyelő emberekkel, akik építkezéseknél, felújításoknál, vagy bárminél csak úgy áll és segít (ugyan nagyon nincs mit), pl. mutatja, hogy merre menj, biztosít, hogy nem fog arra épp autó jönni stb. A rendőrök pedig bringázgatnak. Szóval mindenre van ember. Liftbe beszállásra, kiszállásra, sorbaállás koordinálására, minden metrómegállóban információs pult, és segítők.
- Mindemellett szinte senki nem tud más nyelven, csak japánul. Vagy ha tud is, letagadja, és nem is hajlandó használni. Volt, aki még az „exit” szót sem értette.
- Az előző ponthoz kapcsolódik, hogy szinte minden csak japán betűkkel van kiírva. Azaz a boltban az áruk, a közlekedési táblák, az étteremben az ételek nevei. Ez utóbbi esetben a rendelést megkönnyebbítendő minden étel makettjét (szerintem magát az ételt tartósítják és vonják be lakkal) kiteszik a kirakatba, és adnak neki egy számot, hogy az alapján rendelhess.
- Nagyon udvariasak, segítőkészek, tisztelettudóak, de mindent japánul magyaráznak el, kérdeznek meg. De ha válaszolsz nekik bármilyen más nyelven, annak nagyon örülnek, mosolyognak, és folytatják japánul.
- Az utcáknak nincs neve (csak a sugárutaknak), amivel jelentősen megnehezítik a tájékozódást. Kb. 20 percbe telik betájolni magam, miután leszálltam egy metróról, hogy hol vagyok, és merre kéne menni. Mert ugyebár a metróállomásoknak is van vagy 8-15 kijárata.
- Mindenki mindent megköszön. Mármint, a boltban, ahol vásárolsz, a metrós, aki segíthetett, az útkarbantartó, aki megmutathatta neked, merre kell menni. Azonban viszontmegköszönni nem szokás, azaz nekünk nem szabad megköszönni, mert mi vagyunk az ügyfelek/vendégek/stb. Ja, a köszönéshez mindig hozzátartozik a meghajlás. Néha nehéz megállni mosoly nélkül.
- Itt szinte mindenki doki, nővérke, vagy legalábbis annak tanul. Annyira viccesek, hogy maszkban járkálnak az utcán, boltban, de még az autóban egyedül ülő sofőr is maszkban van.
- Nekem nagyon tetszik, hogy egyáltalán nem szabad dohányozni kültéren, azaz utcán, parkban. Kár, hogy a vendéglátóhelyek többségében van erre kijelölt hely, de az pedig nincs elkülönítve.
Tehát mentünk be a metróba, itt mosolyodtam el nem is tudom hányadszor. Igen, én is hallottam már, hogy emberek tolják be a metróra az utasokat, de most a saját szememmel is láttam, ahogy kb. 20 metro-guard áll a peron szélén, amíg nincs ott a vonat, hogy be ne lépj/ugorj, majd, amikor közeledik a szerelvény, akkor kiabálnak mindenfélét, utána pedig mutatják, hogy merre menj, és szépen tolják be az embereket. És ne tudjátok meg, mennyire tudnak sűrűsödni. Ááááááá. Ja, és ki van jelölve, hogy hol fog nyílni az ajtó, és ott állnak sorban egymás után. :)
21.0 A paplan
Jobban voltam ugyan még reggel, de nem szerettem volna visszaesni, mert akkor nem csak egy napot veszítek Japánban, hanem akár többet, ne adj’ isten még Thaiföldön is, ráadásul betegen repülni borzasztó szar (sajnos, tapasztalatból tudom). Reggelit (meg ebédet) ugyan elmentünk még venni, de én aztán egész nap aludtam, meg Interneteztem, de nem mozdultam ki a szobából.
Egy biztos, ha madár-, vagy malacinfluenza is volt, legyőztem. :)
Márkkal még megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)