Koh Pany

27.0 James Bond Island

Egész eddig minden nap saját szervezésű kirándulásokra, városnézésekre, programokra mentünk, épp itt volt az ideje kicsit másra hagyatkozni, és így az utolsó napon elmenni, az előre befizetett egy napos hajókázásra. Egész korán jött értünk már a busz, ami a kikötőbe repített minket. Egy nagyon kedves, angolul egész jól értő, de természetesen a helyi sajátos kiejtéstől meg nem szabadult akcentussal beszélő leányzó volt a túravezetőnk. Rajtunk kívül egy német-olasz pár, egy német háromfős család, valamint egy orosz nő alkotta a csoportot. A kikötőig a vezetőnk sok mindent mesélt Thaiföldről, főleg erről a környékről, aminek többségét értettük, de voltak homályos foltok. Azt hiszem, ezzel nem voltunk egyedül, mert amikor az egyik hegy nevét mondta el angolul, a németek azt értették, hogy heaven, én azt, hogy eleven, Zsuzsa pedig azt, hogy elephant. Utólag kiderült, neki volt igaza, de ez a kis példa jól szemlélteti, hogy bizony nehéz úgy megérteni az angol szöveget, ha a mássalhangzók időközben szublimálnak, a szó végét meg snassz kimondani. :)
A kikötőbe érve láttuk először, hogy milyen is lesz az a hajó, amin a napot fogjuk tölteni.

A csónakban - mert utólag inkább ezt érzem hitelesebb elnevezésnek - utazva azt is gyorsan észrevehettük, hogy épp dagály van. A szigetek, amik most inkább susnyásnak tűntek félig, néhol egészen víz alatt voltak. Nem úgy a teve-szikla. :)

Ahogy hajókáztunk, lőttem még néhány fotót szigetekről, víz mosta sziklavájatokról, barlangrajzokról, településről, hegy alatti alagútról.

Végül megérkeztünk a James Bond szigetre, ami arról kapta a nevét, hogy a The man with the golden gun című JB filmet itt forgatták. A sziget valójában két nagy függőleges falú, megmászhatatlan sziklából, és a köztük lévő kis földnyelvből áll, illetve a különálló, mellettük, a vízből kiálló kis sziklából. A szigeten más nincs, csak egy kis - a turisták kedvéért - gyorsan felállított vásársor, ahol ugyanazokat a kacatokat lehet megvenni, mint bármely településen, csak itt háromszor annyiért. :) No igen, vannak szállítási költségek is. Természetesen itt is készült ugrálós kép.

Innen visszafelé indultunk a csónakkal, de még két megállót útba ejtettünk. Először, az út talán legszebb helyét. Egy nagy hajónál kikötöttünk, és innen kajakkal mentünk tovább, saját "sofőrrel". Azaz még evezni sem kellett, ámde, nem is lehetett. Ez azt jelentette, hogy nem lehetett sem hosszabb, sem rövidebb ideig maradni egy-egy helyen, mint ami a program része volt, és elkalandozásra sem igazán volt mód. Megpróbálom elmesélni, hogy hol jártunk és milyen látványban és élményben volt részünk, de ennek elképzelését sajnos, a fantáziátokra kell bíznom, mert a sok víz miatt nem vettem elő a fényképezőgépet.
Szóval a kajakkal először a hullámzó tengeren úsztunk egy darabig, majd egy nagy fordulóval átcsúsztunk egy szikla alatt, és egy nagy hegy belsejébe kerültünk. De a szabad ég alatt voltunk, nem barlangban, hanem egy zárt lagúnában, körülöttünk csodás, magas hegyek. A belső tengerszem néhol olyan sekély volt, hogy mangrove ligetek nőttek ki, és a hegy egy egész labirintust alkotott a tengerrel együtt. Időnként újabb alagutakon kellett áteveznünk úgy, hogy épp csak elfért a kajak, nekünk teljesen el kellett feküdnünk benne. Sok kis zeg-zugot mutatott meg nekünk a kapitányunk, mi csak ámultunk, bámultunk. Nem tudtuk, hogy ez a kis kaland is része a napi programnak, de utólag ez volt az egészben a legcsodásabb.
A kajakozás után ismét csónakba szálltunk, és elmentünk ebédelni egy muzulmán szigetre. A szigetet thaiul 'Koh'-nak írják, 'Ko'-nak ejtik, a sziget neve pedig Pany volt. Azaz ugyanúgy ejtették ki, akárcsak a nevem "idegenül" 'Kopáni'. A szigetet régen halászok alapították, a település valójában a tenger fölött van, csak a széle csatlakozik a magas szigethez, ahova egy út visz fel, és csak vészhelyzet esetén használják (cunami elől menekülnek ide). Áramellátása generátorral történik, nincs víz alatt vezeték, amely összekötné a szárazfölddel. Régen 100%-ban halászfalu volt, ma már 60-70%-a a lakosoknak a turizmusból él: éttermek, árusok stb. Egy asztalhoz ült az egész társaság, amit telepakoltak mindenféle finomsággal, és mindenki abból és annyit vett, amiből és amennyit akart. Nekem főleg saláta és csirke jutott, mert egyébként az asztal halakkal és tengeri herkentyűkkel volt borítva. :)
A szigeten készültek az alábbi képek:

Kikötés után még busszal meglátogattunk egy sziklaszentélyt, ahol a fizikailag legnagyobb a fekvő Buddha volt, de igazán a legnagyobbak a majmok voltak. Tele volt velük a barlang és a környéke. :)

Innen aztán irány vissza a szállásra, ott egy gyors fürdés, összepakolás, és máris irány az autó és a reptér. Itt ért ugyanis véget a nyaralás, már csak egy hosszú-hosszú út állt előttünk.

28.0 Európa, a közöny melegágya
A Phuket - Bangkok, Bangkok - London, London - Budapest maratoni repülésen semmi igazán említésre méltó nem történt, hacsak az nem, hogy Londonban éltem át életem legrosszabb le- és felszállását is. Valami lehetett ott a levegőben, mert úgy rángatta mindkét gépet, hogy alig bírták egyenesben tartani repcsiket a pilóták.
Már a British Airways-en kezdtem érezni, hogy míg Ázsiában figyelnek egymásra az emberek, tiszteletben tartják egymást, tudják még mi az, hogy fizető vendég, addig Európában verseny van. Nem csak a "piacon", az életben is. Igen, az életszínvonal sokkal magasabb itt, de a "szarunk egymásra faktor is". Lehet itt jó körülmények között élni 70-80 évig, de ha még csak ilyen rövid idő alatt is, hatással volt rám az a világ, ahol az emberek boldogok. Legalábbis azt láttam, hogy ott az emberek együtt, nem egymás mellett élnek. Ezt elmondani nehéz, de érezni nagyon könnyű. Mikor a magyar légitársasággal repültem, és megérkeztem ismét haza, úgy éreztem, hogy ez az a hely, ahol a legrosszabb élni. És mindezt azért gondolom, mert azt látom, hogy itt nem az a cél, hogy nekem jó legyen, boldog legyek stb., hanem, hogy a másiknak rossz. Kelet-Európában dívik a közöny, táplálják belénk a pesszimizmust és elégedetlenséget. Utánozzuk a nyugatot, szeretnénk, ha mi is "kitörnénk", versenyzünk. Csak itt nem az a lényeg, hogy a tetteim által több legyek, mint más, hanem az, hogy ő legyen kevesebb, hogy én előbbre jussak.
El is morfondíroztam az irigyelni igén. Nem tudom, van-e olyan nyelv, ahol kétféle módon tudják kifejezni az irigylés pozitív és negatív oldalát. Kár, hogy nekünk ez csak negatív szó. Szerintem, ha valakit az érdemi, sikerei miatt irigylek, és szeretnék én is olyan jó lenni, és ez tettekre sarkall, az jó. Ha elirigylem tőle, ha irigykedem rá és ez rossz érzést kelt bennem, az rossz. Valami ilyesmit érzek a két világ között. Sajnos, mi vagyunk az utóbbi.
Két hónap távlatából árnyaltabb már a kép, de összességében fenntartom ezt a véleményem. Szeretem ezt az országot, de nem szeretem az itt uralkodó hangulatot, eszméket és világszemléletet.

A reptérre aki kijött elém (Boti, Luca, Bucó, Tomi, Bogi, Cseni), annak köszönöm, nagyon jól esett.

Hogyan tovább?
Ez még mindig nem az utolsó poszt az úttal kapcsolatban (szeretnék egy rövid összefoglalást adni a helyszínekről).

Beszállókártyák

14 repülőút fel- és leszállásai:

1. Budapest - London

2. London - Miami

3. Miami - Cancun

4. Cancun - Dallas

5. Dallas - San José

6. San Francisco - Honolulu

7. Honolulu - Kahului

8. Kahului - Honolulu

9. Honolulu - Tokyo

10. Tokyo - Bangkok

11. Bangkok - Phuket

12. Phuket - Bangkok

13. Bangkok - London (itt nem tudom miért, de a kisebb részt vették el)

14. London - Budapest

Légitársaságok

No, elérkezett az ideje annak, hogy röviden beszámoljak az út során igénybe vett légitársaságok kiszolgálásáról és személyes tapasztalataimról, szubjektív véleményemről összesen 14 fel- és leszállás élménye alapján. A vállalatokat a leginkább kedvelttől a legkevésbé kedvelt felé soroltam fel.

1. Thai Airways
A kiszolgálás és az utasok kényelme a legfontosabb szempontjuk. Nagyon nehéz találni bármit, amit nem csak pozitív jelzőkkel lehet illeni, egyedül a gépek belseje túl cicomás. A turistaosztályon bőven van hely, rövid útra is kiadós, finom vacsorát adnak desszerttel, mindenkinek saját képernyője van, a légi kísérők kedvesek és szívélyesek. Jó szívvel tudom ajánlani bárkinek.

2. JAL
A japán légitársaságnál dolgoznak a legügyesebb pilóták, alig lehet észrevenni, hogy mikor teszik le a gépet. A kiszolgáló személyzet nagyon nagy tisztelettel bánik az utasokkal, mosolyognak, és tényleg szívesen segítenek. Egy kisfiú körül 4-5 légikisasszony ugrált, amikor kicsit rosszul érezte magát. Evés előtt forró nedves kendőt hoznak, hogy megtisztíthasd a kezed, a legtisztábbak wc-k, és az egész gép. Sok aktuális film és játék közül lehet választani a fedélzeten.

3. Hawaiian Airlines
Lazák, kedvesek, fél órás útra is adnak útravalót.

4. British Airways
Semmi különös nem mondható el róluk. A repülőn hidegebb volt, mint máshol, a leszállás is elég döcögős volt, de legalább azért nem kellett izgulnunk, hogy Bangkokban ragadunk, míg a cuccunk már Londonba érkezik. A Thai Airlines után azért csalódás volt európai légitársasággal repülni. Előnye azonban, hogy minden angolul van. :)

5. American Airlines
Egyedül az AA-nál és a Malévnál nem kaptunk előre ülőhelyet, amikor becsekkoltunk, és leadtuk a poggyászunkat. Minden más légitársaság már rögtön biztosított arról, hogy fent leszünk a gépen. Sőt, ha lehetett, mindig egymás mellé helyeztek minket. Ültünk olyan helyen, ahol fekete-fehér volt a kijelző, hosszú utak során is csak egyszer kaptunk enni, és bár általában kedvesek voltak, össze sem lehet hasonlítani az ázsiaiak (japánok, thaiok) kiszolgálásával.

x. Malév
Természetesen a magyar légitársaság szolgáltatásait is igénybe vettük. Valójában egyedül itt nem volt saját monitorom és nem nézhettem filmet, kicsit döcögős volt a hazaúton a felszállás, a személyzet nem fiatal mosolygós lányokból áll, szóval igazából találtam kivetnivalót. De nem azért szerepel utoljára, mert feltétlenül itt lenne a legrosszabb utazni. Viszont nem lett volna méltó, ha azt a légitársaságot, akinek az egész utat, a mérhetetlenül kedvezményes repjegyet köszönhetem, beillesztettem volna ebbe a sorba. Volna min javítani, az biztos, de mégis a legtöbbet nyújtották nekem az úthoz.

Mindenki barátja

24.0 Bangkok

A 2 fő számára 100 fabatkába (Baht) kerülő (kb. 6500 Ft) szálláshoz reggeli is tartozott, ráadásul jó kiadós: virsli, tükörtojás, sonka, kenyér, saláta. Reggeli után össze is cuccoltunk, mivel a szállást el kellett hagynunk, azonban nem akartuk magunkkal vinni a bőröndöket a városba és cipelni magunkkal, így aztán megdumáltam velük, hogy hadd hagyjuk ott és majd visszajövünk érte. Azért is vissza kellett jönni, mert a vacsorát és az egyéb fogyasztást nem tudtuk kártyával fizetni, fabatkát pedig még nem váltottunk. Amíg összepakoltunk, addig hívattunk egy taxit, aki aztán bevitt minket a városba. Nem igazán voltak terveink, úgyhogy a 40-50 perces utat is útikönyv-böngészéssel és tervezgetéssel töltöttem. Utóbb kiderült, ez tök felesleges volt.
A taxissal azt beszéltük meg, hogy a Grand Palace-nál tesz ki minket, ezt akartuk leginkább és elsősorban megnézni. Mivel a mókussal nem nagyon volt közös kommunikációs eszközünk (nem beszéltünk közös nyelvet, ő pedig vezetés közben nem tudott mutogatni), nem tudtunk infót gyűjteni tőle a helyi szokásokról, mit lenne érdemes megnézni, hol váltsunk, stb. Kicsit meglepő volt, amikor megkülönböztető jelzéseket használó mentőt előztünk, de ez elég megszokott ott, mert nem, hogy félre nem állt senki, de még jól be is vágtak elé. Javaslom ezért, ha Thaiföldre mentek, ne legyetek betegek, ne érjen Benneteket baleset, ne legyen szükségetek mentőre. Ha mégis, inkább taxit hívjatok! Az útburkolati jelek egyébként is csak sormintának szolgálnak, vagy valami díszítésként festhetik az utcára, de biztos, hogy nem a sávokat, illetve a sávváltási tilalmat jelöli. A törökök hozzájuk képest svájciak.
No, mire beérkeztünk a város szívébe, kiderült, hogy a palota még nincs nyitva. Bár az is lehet, hogy csak valami üzlet reményében vertek minket át. Utólag sokkal inkább erre gyanakszom. Megtalált minket egy tuk-tukos (olyan motor, amin hátul 2-4 ember utazhat egy nyitott dobozban). Mosta, hogy 30 fabatkáért (210 Ft) körbevisz minket a városon megmutatja a legérdekesebb helyeket, majd visszahoz. Hihetetlen volt, de még bíztunk benne, pláne, hogy többször is visszakérdeztem, és megerősítette, hogy igen, 30 Bahts, nem 30 bugs (a kiejtésük alapján simán lehetett volna az utóbbi is).
Először is pénzt mentünk váltani, hogy tudjunk venni inni, illetve fizetni. :) Eddig minden simán ment, bár a vezetési stílusától kicsit tartottunk az elején. A dupla záróvonalon simán átmentünk a szemközti egy sávra, ahol jött szembe egy busz, de hát mit nekünk egy busz, aki szabályosan jön szembe? Jól ledudáltuk, hogy mit képzel magáról, hogy a saját sávjában mer velünk szembe jönni. Aztán ezt és ehhez hasonlókat mutatott nekünk újra és újra, és volt benne spiritusz, mindig tudta fokozni a tempót és őrült vakmerőséget.
Aztán elvitt minket egy templomhoz, illetve egy több tíz méter magas álló Buddhahoz. Ez a legmagasabb Buddha-szobor a városban.

Nekem nagyon tetszett az ilyen épületek teteje. Eddig tartott a beetetés. Mondta a srác, hogy mindjárt megyünk a következőhöz, csak előtte elmegyünk a marketre. Ez még egész tűrhetően hangzott, de kiderült, hogy egy szabóságba vitt el minket. Még mindig tök pozitív voltam, így végül sikerült megalkudnom a helyiekkel, hogy 2-3 óra alatt rám szabnak 3 inget általam választott anyagokból. Igaz, nem terveztem, hogy inget vegyek, de végül is egyszer élünk, és meggondolva, hogy valóban nem egyszerű találni rám passzoló inget, közös nevezőre jutottunk. Nagyon szerették volna, ha még öltönyöket is veszek, de éreztem, hogy mindennek van határa, és azért a bizalom sem hágott a tetőfokára részemről. Nem akartam előre fizetni úgy, hogy tudtam, még aznap továbbrepülünk.
Innen aztán sajnos, nem volt megállás. Megnéztünk még ékszerüzletet, ajándéküzletet, majd kezdődött az egész elölről. Hiába mondtuk, hogy köszi, nem akarunk venni semmit, akkor is erősködött, hogy nézzük csak meg. A 3. kör után már nagyon azt éreztük, hogy az időnket vesztegetjük vele. Sajnos, egész addig jutottunk, hogy mondtuk, ha nem visz minket vissza a kiindulási helyre, akkor majd visszamegyünk mással. Nem volt boldog ettől, de érezte, hogy sok értelme nincs annak, ha elvisz minket boltokhoz, ahonnan mi ugyanazzal a lendülettel jövünk ki, ahogy bementünk. Kapott néhány ingyen tankolási kupont már így is, nekünk meg elegünk volt. Az elején még mindenki a barátjának hívott, és nagyon beszélgethetnékjük volt, de egy idő után azt hiszem rám volt írva, hogy nem fogok semmit venni, mert inkább a kiutat mutatták meg, minthogy körbeudvaroljanak.
Így jutottunk vissza a palotához. Itt jött az újabb pofon. Mivel nagyon meleg volt, rövidnadrágban voltunk, mert azt mondták, mindenhol lehet bérelni ruhát, amiben bemehetünk. Hát, itt épp elfogyott, így pedig még az udvarra sem engedtek be. Eddig jutottunk:

Ezután nyakunkba vettük a várost, és térkép alapján kezdtük el sétálni. Lementünk a folyóhoz, átvágtunk piacon, ettünk valami helyi kisétteremben (elég felejthető volt mind minőségre, mind mennyiségre), majd visszamentünk a kész ingekért. Ezután még sétáltunk egy kicsit minden cél nélkül:

Amikor már kezdett az idő utolérni minket, próbáltunk taxit fogni. Nem hittük volna, hogy az egyébként taxikkal teli városban ilyen nehéz dolgunk lesz. Több mint 50 percbe telt, mire találtunk üres taxit, aki hajlandó volt kivinni minket a reptérhez közeli motelhez, ráadásul nem irreálisan magas áron. Már ott tartottunk, hogy többet is fizetünk az eredeti tervünknél, amikor valaki benyögte, hogy elvisz minket azon az áron, amire mi is gondoltunk. Így is elég necces volt, mert a városból 50 perc alatt jutottunk ki, és akkor még mindig hátra volt 20 kilométer. De aztán visszaérkeztünk időben, a cuccunk is megvolt, és az egyébként óránként járó shuttle-t is előrehozták nekünk, és rögtön kivittek minket a reptérre.
Most jött a következő nagy feladat. Este háromnegyed hét volt kb. amikor próbáltunk először Interneten kocsit bérelni még Bangkokban phuketi reptéri átvétellel, hiszen a szállásunk másfél órás autóútra volt a reptértől. Itt mindenhol azt írták, hogy nincs autó, és az autót is csak reggel 8 és este 6 között lehet átvenni. Úgyhogy a bangkoki reptéren felkerestem az autókölcsönzőket, hátha tudnak segíteni. A Budget, a National és a Hertz nem tudott. Vagy már zárva volt a phuketi irodájuk, vagy autó nem volt, vagy valami más baj volt. Végül, az egyébként legdrágább, de legalább készséges Avisnál sikerült elintézni, hogy – ugyan már ők is bezártak – valaki kijöjjön a repülő érkezésére, és átadja az autót. Nagyon necces volt, mert több cég nem volt. :)
A reptérváró így festett:

A repülőút csodás volt, a Thai Air gépei magasan a legkényelmesebbek voltak az összes közül. Szép színes (értsd. csicsás) üléseik vannak, de pazar a kiszolgálás, és óriási a hely még turistaosztályon is. Ki tudtam nyújtani a lábam, a térdem nem ütöttem be, és nem kellett terpeszben sem ülnöm. Még szinte fel sem szálltunk, máris felszolgálták a meleg vacsorát (másfélórás út volt), majd a vége felé még egyszer hoztak inni. Ők tudják, mit jelent a fizető vendég.
Miután megérkeztünk volt még egy kis kalamajka az autóátvétellel, de végül csak megkaptuk a Honda Civic-ünket, és térkép és GPS nélkül vághattunk neki a szállás megkeresésének. Nehezített pálya volt fáradtan, sötétben a jobbkormányos autóval a baloldali közlekedésben utazni, pláne, hogy index helyett mindig az ablakot törölgettem, mert ezek még a bajuszokat is felcserélték. :)
Tettünk egy kis vargabetűt, de végül legalább a települést megtaláltuk. Itt persze majdnem minden resortot ugyanúgy hívnak, így aztán először tévesen valami másikba fordultunk be, de felvilágosítottak, hogy ez nem az. Még térképet is adtak, és mondták, gőzük nincs, hol lehet. A térképen aztán 10 perc keresgélés után megtaláltam, és végül tényleg ott is volt. Éjfél körül értünk a szállásra, ahol egy kissé kótyagos állapotban lévő, angolul egy kukkot nem értő (kicsit talán fogyatékos is) éjjeliőr fogadott minket. Eltartott egy ideig, míg felfogta, hogy mit szeretnénk, de végül a fiókban megtalálta a foglalásunkat, és eltotyogott velünk a szobánkig. Ekkor végre megkönnyebbültünk.

Ismét a felhők fölött

23.0 NRT - BKK

Még előző nap este összepakoltunk, megvettük a reggelit, sőt, el is készítettük, hogy reggel már készen álljunk az újabb repülésre. Nem is volt túl sok időnk, mert a reptér ugye kb. két órára volt tőlünk, metróval és vonattal. Így aztán a reggeli tisztálkodás után máris a metró felé vettük az irányt, a reggelit is már csak a szerelvényen fogyasztottuk el. Reggel még a tűzoltók is felvonultak a búcsúztatásunkra, de maradásra nem bírtak minket.

Hogy milyen iskola van Japánban szombaton, azt nem tudom, de a metró tele volt különböző egyenruhás diákokkal, meg bóbiskoló emberekkel, viszont számunkra a lényeg az volt, hogy minden flottul ment. A reptérre oda is értünk időben, az univerzális, előre feltöltős bérletünket szépen visszaváltottuk, és mentünk ismét a poggyászfeladáshoz. Szerencsére itt sem volt semmi fennakadás, sőt, rögtön helyet is kaptunk a gépre. A szokásos várakozást elütöttük a maradék yenünk elköltésével, a beszállókapu megtalálásával és egy kis Internetezéssel. A repülővel jó sokat keringtünk mire végre beálltunk a sorba, és szépen kivártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Mire odaértünk, már utánunk is jó néhány álltak felszállásra várva.

A repülőről készítettem egy pár fotót Tokióról,

illetve a Fujiról.

Az úton egyébként más említésre méltó nem történt, a JAL kiszolgálására rossz szót nem nagyon lehet mondani. Érdekes leginkább csak az volt, hogy egy percre sem repültünk be Kína fölé, végig a part mellett, de a tenger fölött szálltunk.
Mikor megérkeztünk Bangkokba, egy egész más világ fogadott minket. Először is, a reptér nekem baromira tetszett, tudni kell ugyanis, hogy az Európa - Ausztrália útvonalon két köztes reptér van, amely a teljes forgalmat lebonyolítja: Bangkok és Szingapúr. Szóval nagyon nagy a reptér, és az egész üvegből van, azaz mindent látsz. Rögtön látszott, hogy ismét meleg helyre érkeztünk, mert kint az irányítók rövid-ujjúban flangáltak. Jó, ez nem volt meglepetés. Ami inkább az volt, hogy nem nagyon találtam free Wifi-t, a fizetőshöz a kódot pedig jó messze árulták. Ez azért volt baj, mert itt sem szállásunk, sem autónk, sem semmi nem volt foglalva, tervezve, vagy előre elintézve. Így aztán - jobb híján - kimentünk az útlevél ellenőrzés után az érkezési terminálra. Itt persze mindenki rögtön taxit, szállást, három napos idegenvezetést akart ránk sózni, de senki nem abban segített, amiben kértük, hanem amit ő el akart adni. Még a tourist info is különböző szolgáltatáscsomagokat ajánlgatott. Mire végre találtam netet, gyorsan lecsekkoltam a korábban már kiírt szállások közül a legszimpatikusabban, és kérdeztük, hogy tudunk oda eljutni (kb. 2,5 km a reptértől). Természetesen taxival. Szerencsére azért itt nem japán árakkal mérnek, így végül ugyan helyi szemmel nézve drágán, de csak eljutottunk oda, ahova szerettünk volna 5 zöldhasúért. Kiderült az is, hogy ami 2,5 km, az légvonalban annyi, a taxis jó sokat tekergett, mire bevitt minket a dzsuva közepére. De érdekes módon a szállás teljesen rendben volt, pedig a helyet elnézve már minden reményünket elveszítettük.
Mivel a környéken való szétnézés ki volt zárva, fáradtak is voltunk, no, meg éhesek. vacsoráztunk, fürödtünk, és el kezdtünk készülni a következő napra. Még nem volt olyan késő, ezért megnéztük a leveleinket, illetve az útikönyvből, meg a helyi prospektusokból kitaláltuk, hogy mit is szeretnénk csinálni másnap. Korán feküdtünk, hogy korán kelhessünk.

Nézz az ég felé!

Hazaérek ma délután már... :)

24 óra = 48 óra

18.0, 19.0 Az időugrás
Na, ez egy aránylag rövid poszt lesz. Elsősorban azonban azt hiszem, a cím szorul magyarázatra. Miért is egyenlő a két nap eggyel? Hát azért, mert időközben átléptük a vasárnap-hétfő vonalat, és míg mi ugyan csak 24 óra elmúlását érzékeltünk, az óráinkon valójában 48 óra telt el.
Kedd reggel tehát 4:45-kor magamtól felébredtem, holott az órám szerint csak 5:00-kor kellett volna kelni. De jó is volt ez így, legalább könnyebb volt felkelni, és gyorsan összekészülni. 5:30-kor már úton voltunk. Jó sokan voltak az úton, ezért az a fél órás ráhagyás jól is jött, mert a sztrádán álltak az autók. De szerencsésen megérkeztük, minden gond nélkül leadtuk az autót, és a becsekkolásnál sem volt semmi fennakadás, rögtön helyet is kaptunk, azaz biztosan fent voltunk a gépen. Időben el is indultunk, ezúttal egy emeletes Boeing 747-essel. A JAL (Japan Airlines) szolgáltatásai eddig a legjobbak, igaz, extra jégkrémet nem adtak. Az út azért hosszú volt, több mint 8 óra. Említésre méltó dolog nem történt legfeljebb az, hogy egy borzasztó rusnya amcsi nő ült mögöttünk, aki azt hitte, hogy a hawaii virágfüzér segít rajta, ezért az istennek le nem vette egy percre sem. Az igazság viszont az, hogy a virágfüzér sem mindenható.

Érkezés után itt is ujjlenyomatot vettek, lefényképeztek, és kaptunk matricát az útlevélbe. A csomagok megérkeztek, úgy tűnt minden rendben lesz. No, aztán ki kellett találni, hogy miképp jutunk be a szállásunkra. A taxi 60 ezer Ft-ért vitt volna be minket! Kerestünk egy információs pultot, hogy megkérdezzük, milyen alternatívák vannak (busz, vonat stb.). A Narita reptér ugyanis kb. annyira van Tokiótól, mint Székesfehérvár Budapesttől. Kérdeztük, hogy a helyi tömegközlekedésre milyen bérletet (heti, ötnapos) lehet venni, de felvilágosított minket, hogy itt több társaság van, mindegyikre külön kell venni jegyet, és csak napijegy van. Viszont van egy ún. Pasmo, ami ugyan nem kedvezményes, de mindenre lehet használni, csak előbb kell rá tölteni zsetont. No, ez is megoldva. Innen az állomás kb. 100 méter volt, de ez alatt két rendőr is igazoltatott minket, és felírt minden adatunkat. Mondták, hogy ez security-check, az egyik pedig maga volt a rendőrség („Hi, I’m the police.”).

Sajna, nem ilyennel mentünk. :( A vonatról egyszer kellett átszállni egy másik vonatra, ami aztán metróként funkcionált tovább (nagyon kedves vezetője volt, aki nem tudott nagyon angolul, de mindenben segített nekünk, és odajött, hogy mikor kell leszállni), és egész a hotelig vitt minket. Ez több mint egy óra és összesen kettőnknek kb. 7000 Ft volt.
A szállásra gyorsan bevackoltuk magunkat, majd elmentünk vacsorát keríteni. Ezután még szép vezetéknevű Márk barátommal (gyk. Koppány) – aki most itt tanul – egyeztettünk, hogy holnap mikor és hol fussunk össze. Már csak a szunya volt hátra.