Köszönetnyilvánítás

Ugyan ez még nem az utolsó bejegyzés, de mivel már itthon vagyok, eljött az ideje annak, hogy hálámat fejezzem ki azoknak, akik segítettek abban, hogy ez az utam létrejöhessen. A felsorolás véletlenszerű sorrendben történt.

I'd like to say thank You, Anuj for the accomodation, for the transfer to the airport, for Your time You spent with us, for Your help and Your kindness. It's always nice to see You, and I really hope we can meet in Hungary soon.

Köszönöm Zsoltnak a londoni szállást, az estét, a segítséget, és nem utolsó sorban azt, hogy hajnalban kivittél minket a reptérre (Heathrow), ami egyáltalán nincs közel.

Szintén nagy segítséget jelentett Jani és Ancsi, amikor Dallasban ragadtunk, és volt kit felhívnom tanácsokért. S nemcsak tanácsaival járult hozzá az utunkhoz, hanem San Joséból San Franciscoba is átrepített bennünket úgy, hogy közben még a csomagokat is fel tudtuk venni a reptéren. Köszi.

A tokiói tartózkodásunk sem lett volna ennyire színes és érdekes, ha nincs Márk, aki tudta, mikor és mit érdemes megnézni, hol mit találunk, és még japán tolmácsként is ügyeskedett, amikor arra volt szükség.

Köszönöm anyunak, apunak, Boginak, Csaninak és a babáknak, akik segítettek az előkészületekben, támogattak, kivittek és elhoztak a reptérről, és még valutát is adtak kölcsön, hogy azzal már ne kelljen indulás előtt foglalkozni.

Köszönöm Mikinek a sok jó tanácsot Mexikóval és Hawaii-val kapcsolatban, valamint az előkészületekben nyújtott segítséget.

Köszönöm minden olvasónak és kommentelőnek, hogy követték, színesítették a blogot, illetve, hogy ötletekkel szolgáltak, és küldték a híreket itthonról

Köszönöm a főnökömnek, Eriknek, hogy elengedett.

És természetesen végül, de elsősorban köszi Zsuzsának, hogy egyáltalán felmerülhetett ez az ötlet, utastársként felvett a listájára, valamint azt, hogy tök jó útitárs volt. :)

Kit felejtettem el? :|

Ami késik, nem múlik

22.0 Asakusa, Márk
Péntek, 28-a. Az előző napi egész pihenő után nem esett nagyon nehezünkre korán kelni (én például 6-7 körül már fent voltam), és szerencsére, jobban is éreztem magam. A biztonság kedvéért a kötelező pirulákat még bedobtam reggel, de utána már készen is álltam az útra. A mai napra sok tervünk nem volt, Márk ajánlotta, hogy nézzük meg Asakusa-t. Erről a negyedről a Wikipedia az alábbiakat írja: "Aszakusza (浅草) Tokió egyik északkeleti kerülete; leginkább itt fedezhető fel valami a régi "polgári" (csónin) Tokióból. Itt áll a főváros legősibb buddhista temploma, az Aszakusza Kannon (hivatalos nevén Szenszódzsi), amelynek kapujában 3,5 méteres vörös lámpás lóg a belépő feje fölé, benn pedig az épülethez vezető út mentén színes lampionokkal díszített szuvenírstandok sorakoznak hosszan..."

Kicsit szétnéztem a neten, hogy mit lehetne még csinálni, van-e valami a közelben, és a térképen bejelölgettem azokat a helyeket, amiket esetleg megnézhetünk. Márkkal egyeztettünk, hogy fél négykor találkozunk Meijijingumae állomás egyes kijáratánál. Ja, mert itt meg vannak számozva a metrókijáratok, ugyanis egy-egy állomásnak akár 15 kijárata is lehet. Na, mivel volt terv, nem volt más hátra, mint előre, a szokásos pékségben elfogyasztani a finom reggelinket, onnan pedig tovább. Asakusa-ba kb. 40 perc alatt el is jutottunk, mindössze egy átszállással. Igaz, ekkor már volt vagy 11 óra, mert hiába a korán kelés, csak sikerült a délelőttöt egy kicsit még elb@szni.
No, kezünkben a térképpel, magunkban nagy reményekkel leszálltunk a metróról, és - ezúttal egész gyorsan - meg is találtuk a kijáratot. Hiába vártuk, hogy majd innen minden egyértelmű lesz, egy nagy kereszteződésben álltunk, sehol semmi "igazi" japán épület, vagy utca. Elindultunk a folyó felé, ahol túl sok érdekes dolgot nem láttunk (legfeljebb egy valaha volt sörgyár épületét), de lőn csoda, egy japán angolul szólt hozzánk. Megkérdezte, hova valók vagyunk, mit csinálunk itt, stb. Majd a végén meg is mondta, hogy merre kéne mennünk, hogy megtaláljuk a templomot. Nincsenek véletlenek. Ha az ember a jó irány felé tart, könnyen meg is találja, amit keres, úgyhogy nagyjából 3 utcasarokkal arrébb mi is felfedeztük ezt a vásárnegyedet, aminek a két végét nagy kapuk, és a kaput félelmetes őrök őrzik.

Az utcáról korábban már töltöttem fel egy videót, az többet mutat ennél, de azért itt is látszik, hogy milyen nagy a tömeg.

Az egész utca főleg szuvenírekkel, ruhákkal, japán csecse-becsékkel, díszfegyverekkel és dísztárgyakkal, egyéb vásári termékekkel van tele, és persze ez csak egy utca, innen aztán nyílik minden irányba még több utca teli boltokkal. Jól megnéztük a kínálatot, és nem vettük meg mások elől. :) Sokkal jobban érdekelt minket az utca végén található ősi buddhista templom, és melléképületei.

A templom előtt füstölőkből árad a megtisztuláshoz szükséges erős illatanyag és füst, amelyet mindenki magára legyez, ezzel segítve saját megtisztulását. A templomba csak ezután lépnek be.

A szentély előtt van egy óriási pénznyelő, ez egy rács, ahova az emberek folyamatosan dobálják a pénzt, miközben (elgondolásom szerint) kívánságaikat mormolják. A pénz szinte folyamatosan csörög. És van még egy érdekes dolog, ami a templomhoz köthető. 100 yenért lehet venni "szerencsét". Ez azt jelenti, hogy a pénzt bedobod a becsületkasszába, majd egy szabályos hatszög alapú fém hasábot jól megrázva, egy kis lukon kihúzol egy pálcikát, amin van egy japán betű. Ezt a betűt megkeresed a az alábbi szekrényen, és a hozzá tartozó fiókot kihúzod.

Itt találsz egy rövid jóslatot, kívánságot, imát (japánul és angolul), amit ha tetszik, magaddal vihetsz, ha nem tetszik, odakötheted a kerítésre, és ezzel megszabadulsz tőle. A pálcikát ezután vissza kell dugni a hasábba.
Ezután egy kicsit kóvályogtunk még a környéken, nézelődtünk, és érdekesebbnél érdekesebb dolgokat láttunk. Volt a közelben szép japánkert, vidámpark, néhány helyi srác/lány, aki feltűnésre vágyott, valamint egy Kukiba tartó vonat is.

Mivel odakint hűvös volt, kicsit el is fáradtunk, végül beültünk egy kávézóba. Itt aztán azon vettük észre magunkat, hogy igen gyorsan telik az idő, és lassan el kéne indulnunk találkozni Márkkal. Azt hittük, hogy 80 perc alatt simán odaérünk és még szét is fogunk nézni, de mivel úgy döntöttünk, hogy nem szállunk át a metrón, hanem majd sétálunk egy kicsit (kb. egy Ferenciek tere - Deák tér távolságot), épphogy elég volt ez az idő erre. Nehéz volt ugyan beazonosítani a térkép alapján, hogy merre is kéne mennünk, mert ugyebár sem utcanév, sem tábla, ami segítene az eligazodásban, de végül az okos kis Android telefonom megint segített. Szépen végigslattyogtunk - az egyébként egyik legpuccossabb (tele drága márkák boltjaival) - utcán, és megérkeztünk a helyszínre. Mivel ekkor már nagyon éhesek voltunk, mondtuk Márknak, hogy jó lenne beiktatni valami ebédszünetet.
Előbb azonban még megnéztük a Meiji Jingu szentélyt. Ennek a parknak a bejáratánál végre készült is egy kép a magyarnevű hódítókról. Egy képen két Koppány! :)

A parkban az út mentén kiállították a franciáktól kapott boroshordókat, valamint velük szemben a tradicionális japán szaké hordókat. Ez utóbbi sokkalta színesebb és érdekesebb, még ha a másik elegánsabb is. Ezeknél azonban még impozánsabbak a letisztult formájú, egyszerű, de mégis kecses kapuk (torii), amelyekkel a séta során több ízben is találkozhatsz.

A szentélybe csak kézmosás után illik belépni, ez is része a megtisztulási tradíciónak, és a finom friss (értsd jéghideg) vizet kis fa merőkanalakkal kell mérned egy szép kútból. A templomban találkoztunk fiatal, japán népviseletbe (kimonó) öltözött lányokkal is, akiknek láttam a szemükben a vágyat, hogy fotózkodhassanak velem. Márk volt olyan kedves, hogy eljátszotta a japán-magyar tolmács szerepét, mert azt hiszem, az angollal nem nagyon boldogultunk volna.

Innen aztán egy újabb nyüzsgő, igazi vásári hangulatot idéző utcába csalt minket Márk, ahol a kiabálóemberé volt a főszerep. Imádnak ugyanis a bolt előtt ordibálni, hogy épp milyen akciójuk van, és az nekem miért éri meg nagyon. Japánul. Hűtőmágnest sajnos, nem találtunk itt, de mivel a hasunk már tényleg követelte a magáét, kicsit újrapriorizáltuk a tevékenységeket, és bevágtunk egy ízletes gyrost. Kezdett szép lassan bukni le a nap, ezért úgy döntöttünk - mivel ez volt az utolsó napunk -, hogy a forgalmas Shibuya-t még mindenképp látnunk kell. Útközben belefutottunk egy létszükségletet kielégítő boltba, valamint megtaláltuk Tokyo egyetlen (magyar illetőségű) Gerbeaud-ját is.

Shibuya hatalmas élmény volt, ez az a hely, ahol az emberek elözönlik a teljes úttestet egy szempillantás alatt (korábban már feltettem videót). Itt van egyébként a hűség mintaszobra is, amit egy kiskutyáról, Hachikōról mintáztak, aki még évekkel gazdája halála után is minden nap kiment elé az állomásra, hátha egyszer visszatér.
Itt vettünk végül búcsút Márktól, és zártuk tokiói kiruccanásunkat.

(foto by Márk)

Ui. Azóta már épségben hazaértem, és hamarosan a thaiföldi kalandokat is mondatokba szedem. A késés oka Internethiány, lustaság, majd hazaértem után borzasztó leterheltség. Köszi a türelmet.

No Ken

20.0 Tokió
Csütörtök, 27-e. Fél ötkor keltem. Hawaii idő szerint fél tízkor. Otthoni idő szerint este fél kilenckor. Mivel még sötét volt, és egyedül virrasztottam, ismét maradt az információáradatban való eligazodás, az Internet. Ezzel el is voltam vagy 2,5-3 óráig, amikor úgy éreztem, hogy ez már naplopás. Nyolckor már el kellett menni a reggeliért, és kitalálni az az napi programot. (Megjegyzem, azért nem volt teljesen naplopás, mert útikönyv híján a Wikipedián és utazási oldalakon próbáltam kitalálni, hogy mit is lehetne csinálni.) Ja, meg egyeztettem Márkkal, hogy mikor (17:00) és hol találkozzunk.

A reggeli az amerikai gyorszabáldák után egyszerűen fenséges volt: péksütik, ráadásul igen finomfélék. És mindez útba is esett, tehát innen aztán már nem kellett hazamenni, hanem nyomás a tök jó „Tókjó”. A Tozai vonallal kellett csak mennünk, azaz nem kellett átszállnunk, és első állomásunk a császári palota kertje volt. Mielőtt azonban belevágnék a beszámolóba, pár érdekesség magyar szemmel:

• Iszonyatos rend és tisztaság van mindenhol, sehol egy szemét az utcán, de még így is láttunk szemétgyűjtögető embert (akinek szerintem semmi dolga nincs)
• ezzel egyetemben viszont sehol nincs kuka, vagy szemetes, mindenki szépen hazaviszi a hulladékot kis zacskókban, vagy a zsebében.
• Az utcák tele vannak rendőrökkel, biztonsági emberekkel, vagy felügyelő emberekkel, akik építkezéseknél, felújításoknál, vagy bárminél csak úgy áll és segít (ugyan nagyon nincs mit), pl. mutatja, hogy merre menj, biztosít, hogy nem fog arra épp autó jönni stb. A rendőrök pedig bringázgatnak. Szóval mindenre van ember. Liftbe beszállásra, kiszállásra, sorbaállás koordinálására, minden metrómegállóban információs pult, és segítők.
• Mindemellett szinte senki nem tud más nyelven, csak japánul. Vagy ha tud is, letagadja, és nem is hajlandó használni. Volt, aki még az „exit” szót sem értette.
• Az előző ponthoz kapcsolódik, hogy szinte minden csak japán betűkkel van kiírva. Azaz a boltban az áruk, a közlekedési táblák, az étteremben az ételek nevei. Ez utóbbi esetben a rendelést megkönnyebbítendő minden étel makettjét (szerintem magát az ételt tartósítják és vonják be lakkal) kiteszik a kirakatba, és adnak neki egy számot, hogy az alapján rendelhess.

• Nagyon udvariasak, segítőkészek, tisztelettudóak, de mindent japánul magyaráznak el, kérdeznek meg. De ha válaszolsz nekik bármilyen más nyelven, annak nagyon örülnek, mosolyognak, és folytatják japánul.
• Az utcáknak nincs neve (csak a sugárutaknak), amivel jelentősen megnehezítik a tájékozódást. Kb. 20 percbe telik betájolni magam, miután leszálltam egy metróról, hogy hol vagyok, és merre kéne menni. Mert ugyebár a metróállomásoknak is van vagy 8-15 kijárata.
• Mindenki mindent megköszön. Mármint, a boltban, ahol vásárolsz, a metrós, aki segíthetett, az útkarbantartó, aki megmutathatta neked, merre kell menni. Azonban viszontmegköszönni nem szokás, azaz nekünk nem szabad megköszönni, mert mi vagyunk az ügyfelek/vendégek/stb. Ja, a köszönéshez mindig hozzátartozik a meghajlás. Néha nehéz megállni mosoly nélkül.
• Itt szinte mindenki doki, nővérke, vagy legalábbis annak tanul. Annyira viccesek, hogy maszkban járkálnak az utcán, boltban, de még az autóban egyedül ülő sofőr is maszkban van.
• Nekem nagyon tetszik, hogy egyáltalán nem szabad dohányozni kültéren, azaz utcán, parkban. Kár, hogy a vendéglátóhelyek többségében van erre kijelölt hely, de az pedig nincs elkülönítve.
  

Most első körben ennyi jutott eszembe, de majd kiegészítem, ha még valami beugrik (vagy majd megteszi ezt Márk).
Tehát mentünk be a metróba, itt mosolyodtam el nem is tudom hányadszor. Igen, én is hallottam már, hogy emberek tolják be a metróra az utasokat, de most a saját szememmel is láttam, ahogy kb. 20 metro-guard áll a peron szélén, amíg nincs ott a vonat, hogy be ne lépj/ugorj, majd, amikor közeledik a szerelvény, akkor kiabálnak mindenfélét, utána pedig mutatják, hogy merre menj, és szépen tolják be az embereket. És ne tudjátok meg, mennyire tudnak sűrűsödni. Ááááááá. Ja, és ki van jelölve, hogy hol fog nyílni az ajtó, és ott állnak sorban egymás után. :)

A császári palota kertjébe, és az ott található múzeumba ingyenes a belépés. Most is gyönyörűen rendben volt tartva, japánkert is van, de igazán csodálatos tavasszal lehet, amikor mindenféle színben pompázik, és virágzik a kert. A növényeknek mind fel van tüntetve a neve, talán Csani ismerné is őket, de valószínű ő is bajban lenne a kiolvasásukkal. :) Egy pár kép innen:

Találkoztunk itt több csoporttal is, köztük egy általános iskolai osztállyal. Nagyon néztek minket, lévén valahogy nem illettünk a képbe, majd nagy szervezkedés után odajött a három legbátrabb egy cetlivel, és felolvasták, hogy: „- Where is it from?” Visszakérdeztem, de hülyeség volt, nyilván azt akarták tudni, hogy honnan jöttünk, úgyhogy rögtön válaszoltam is, hogy Hungary. Nagyon örültek neki, és tapsoltak. :) Amikor aztán továbbmentek, 3-4-szer elköszöntek egyesével, volt, aki meg is hajolt. :) Ezután a városban sétáltunk, elsősorban olyan helyet kerestünk, ahol hosszú idő után végre újra valami finomat ehetünk. Ezt végül – tudtunkon kívül – egy néger francia séfnél találtuk meg. Nagyon hangulatos kis konyhája volt, és előttünk készítette el az ebédet.

Ebéd után ismét sétáltunk, de tudatosan már a találkahely felé. Ezt a táblát érdemes alaposan tanulmányozni, sok okos dolog van rajta. :)

A találkozó kicsit nehezebb volt, mint azt gondoltuk, mert a megbeszélt helyszín egy parkban volt, az viszont időközben bezárt. Kérdeztük, hogy „Can we go in the park?”, mire mondta nekünk a néni, hogy „No, no Ken!”. :) Úgyhogy indult a wifi-vadászat, mert ugyebár költségtudatos telefon felhasználóként nem fogok Japánban Japánba roamingolni, amikor a netet ingyen is meg lehet találni, és lehet e-mailezni. Ennek csak egy hátránya van. Amíg meg nincs a végső döntés és egyezség, addig nem nagyon lehet elmozdulni, és minden választ ott kell megvárni. De működött, és végül meg is találtuk egymást a hely- és nyelvismerettel rendelkező Márkóval. Innen minden gondot levett a vállunkról. Volt ötlete, és tudta, hogyan valósítsuk meg. Így aztán nekivágtunk, hogy felmenjünk egy felhőkarcoló sokadik emeletére, és megnézzük a várost éjjel, magasról. Ez sem került semmibe, valami önkormányzati épület volt. Egy pár fotót itt is készítettem, több-kevesebb sikerrel:

Innen egy másik érdekes helyre mentünk (a nevére sajnos, nem emlékszem itt pedig most nincs Internet, hogy rákeressek), ami egy, a felhőkarcolók árnyékában megbúvó igen szűk utcákból és alacsony öreg „bódékból” álló kis blokk, ma szórakozó negyedként funkcionál. De útközben még vettem kupakot a fényképezőgépemre. :)

Itt aztán megbeszéltünk másnapra egy egész napos programot a városon kívülre, Fuji közelébe, majd búcsút vettünk. Két metróval jutottunk haza kb. egy óra alatt, de a végére én már annyira szarul voltam, hogy majdnem megmutattam nekik, milyen Európában a róka. Ezt végül is úgy kerültem el, hogy a metróban a földre guggoltam, majd „kiestem az ajtón”, és rögtön lezuhantam egy székre. De szerencsére ez már egy nyitott állomás volt, és volt oxigén. Az öt perces út alatt a hotelig jó párszor kivert a hideg, úgyhogy éreztem, a holnapi program nem egészen terv szerint fog alakulni. Beültem a minikádba – ekkor már lázas is voltam – vettem egy meleg fürdőt, majd el is aludtam ott, így szépen a víz is hűlt, ami végül talán a lázam is csökkentette. Estére begyógyszereztem magam Rékuéktól kapott csodaszerrel, Aspirinnel és Béres cseppel is (ezt egyébként többé-kevésbé rendszeresen szedem az út során), jól beöltöztem, és lefeküdtem. Mivel reggelre – ugyan nem tökéletesen, de – már sokkal jobban voltam, ezért feltételezem, hogy a sok utazás, időeltolódás, klímaváltozás miatti kimerülés jött csak ki rajtam.

21.0 A paplan
Jobban voltam ugyan még reggel, de nem szerettem volna visszaesni, mert akkor nem csak egy napot veszítek Japánban, hanem akár többet, ne adj’ isten még Thaiföldön is, ráadásul betegen repülni borzasztó szar (sajnos, tapasztalatból tudom). Reggelit (meg ebédet) ugyan elmentünk még venni, de én aztán egész nap aludtam, meg Interneteztem, de nem mozdultam ki a szobából.
Egy biztos, ha madár-, vagy malacinfluenza is volt, legyőztem. :)
Márkkal még megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk. :)

Videók Tokióból

Amíg eljutok oda, hogy leírjam a Tokióban eltöltött három napunkat (valószínűleg majd a reptéren és a repülőn holnap), addig is egy pár ma készített videót kiteszek, hogy legalább az érzést át tudjam adni. Fogadjátok szeretettel. :)

24 óra = 48 óra

18.0, 19.0 Az időugrás
Na, ez egy aránylag rövid poszt lesz. Elsősorban azonban azt hiszem, a cím szorul magyarázatra. Miért is egyenlő a két nap eggyel? Hát azért, mert időközben átléptük a vasárnap-hétfő vonalat, és míg mi ugyan csak 24 óra elmúlását érzékeltünk, az óráinkon valójában 48 óra telt el.
Kedd reggel tehát 4:45-kor magamtól felébredtem, holott az órám szerint csak 5:00-kor kellett volna kelni. De jó is volt ez így, legalább könnyebb volt felkelni, és gyorsan összekészülni. 5:30-kor már úton voltunk. Jó sokan voltak az úton, ezért az a fél órás ráhagyás jól is jött, mert a sztrádán álltak az autók. De szerencsésen megérkeztük, minden gond nélkül leadtuk az autót, és a becsekkolásnál sem volt semmi fennakadás, rögtön helyet is kaptunk, azaz biztosan fent voltunk a gépen. Időben el is indultunk, ezúttal egy emeletes Boeing 747-essel. A JAL (Japan Airlines) szolgáltatásai eddig a legjobbak, igaz, extra jégkrémet nem adtak. Az út azért hosszú volt, több mint 8 óra. Említésre méltó dolog nem történt legfeljebb az, hogy egy borzasztó rusnya amcsi nő ült mögöttünk, aki azt hitte, hogy a hawaii virágfüzér segít rajta, ezért az istennek le nem vette egy percre sem. Az igazság viszont az, hogy a virágfüzér sem mindenható.

Érkezés után itt is ujjlenyomatot vettek, lefényképeztek, és kaptunk matricát az útlevélbe. A csomagok megérkeztek, úgy tűnt minden rendben lesz. No, aztán ki kellett találni, hogy miképp jutunk be a szállásunkra. A taxi 60 ezer Ft-ért vitt volna be minket! Kerestünk egy információs pultot, hogy megkérdezzük, milyen alternatívák vannak (busz, vonat stb.). A Narita reptér ugyanis kb. annyira van Tokiótól, mint Székesfehérvár Budapesttől. Kérdeztük, hogy a helyi tömegközlekedésre milyen bérletet (heti, ötnapos) lehet venni, de felvilágosított minket, hogy itt több társaság van, mindegyikre külön kell venni jegyet, és csak napijegy van. Viszont van egy ún. Pasmo, ami ugyan nem kedvezményes, de mindenre lehet használni, csak előbb kell rá tölteni zsetont. No, ez is megoldva. Innen az állomás kb. 100 méter volt, de ez alatt két rendőr is igazoltatott minket, és felírt minden adatunkat. Mondták, hogy ez security-check, az egyik pedig maga volt a rendőrség („Hi, I’m the police.”).

Sajna, nem ilyennel mentünk. :( A vonatról egyszer kellett átszállni egy másik vonatra, ami aztán metróként funkcionált tovább (nagyon kedves vezetője volt, aki nem tudott nagyon angolul, de mindenben segített nekünk, és odajött, hogy mikor kell leszállni), és egész a hotelig vitt minket. Ez több mint egy óra és összesen kettőnknek kb. 7000 Ft volt.
A szállásra gyorsan bevackoltuk magunkat, majd elmentünk vacsorát keríteni. Ezután még szép vezetéknevű Márk barátommal (gyk. Koppány) – aki most itt tanul – egyeztettünk, hogy holnap mikor és hol fussunk össze. Már csak a szunya volt hátra.

San Francisco

7.1 Megelőztük a bajt
Két nagyon fontos dolgot elfelejtettem, ami még tegnap történt, és az akár a képeken is látható lesz:

• megborotválkoztam :).
• Sokkal durvább ennél, hogy másnap (azaz szombat) reggel meséli Anuj, hogy három órával azután, hogy fent voltunk a Twin Peaksen, valakit lelőttek ott. No, azért ez már nem tréfadolog. A jó hír, hogy most sem egyezett meg mind a négy koordinátánk a balesetével. :)

8.0 Még mindig imádom
A szombat úgy indult, hogy az eddig összegyűlt szennyesünket elvittük szépen egy wash&fold-ba, ahol szépen kimossák és összehajtogatják a ruháinkat. Ez nagyon egyszerű, mert azon kívül, hogy átadjuk és átvesszük, csak fizetni kell. És nem vészes az összeg sem. Kettőnknek egy heti cucca volt 7 dollár, azaz kb. 1500 Forint. Mondom már egy ideje, hogy otthon is csinálni kéne egy ilyen láncot. (Persze otthon nem kell úgy lenyúlni mások zokniját, mint ahogy azt az enyémmel tették. Ráadásul csak a pár egyik felét. Kasugik.) Mivel gyönyörű idő volt, olyan, ami nagyon-nagyon ritka errefelé, azaz semmi köd nem volt, sütött a nap, nem fújt a szél, a kikötőbe mentünk reggelizni (hot-dog, burger, stb.), a piaci fergeteg mellé. Kint ültünk, és élveztük, ahogy a nap feltölt minket bioenergiával. A másfél éve alakult Mile 606 két tagja igencsak hiányolta a harmadikat, fel is elevenítették a másfél évvel ezelőtti turnéjukat.

Jól eltelve vágtunk neki a második, ezúttal nappali városnézésnek. Kezdtük a GG híd lábánál lévő Presidioval, illetve a Palace of Fine Arts-szal, ami így festett:

Majd folytattunk túránkat ismét a Golden Gate-tel, ahol ezúttal nagyon pezsgett az élet; nem csoda, szombat volt, és szikrázó napsütés. Alig találtunk parkolóhelyet, de végül azért csak akadt egy. Ez a látvány tárult elénk: előtérben a híd, háttérben a város és az öböl. Ugyan nem először fogadott engem hasonló kép, de legutóbb ilyen tiszta egyszer sem volt a levegő, vagy a híd teteje, vagy a város nem látszott. Ezen a képen még az Alcatraz is jól kivehető, ahova ez alkalommal sem jutottam el, no de sebaj, SF mindig visszavár. :)

Később a hídon visszajöttünk a déli oldalra, és lesétáltunk a tengerpartra, ahol Anuj-dzsal frizbiztünk is a régi utak emlékére. Anuj kétszer ügyesen a tengerbe dobta a játékszert, amiért kb. térdig kellett gázolnom a frissítő vízbe, és mivel elég erős hullámok voltak, még azok elől is menekülni kellett. Kicsit a cipő (amit ugyan levetettem), kicsit a nadrág is vizes lett, no de sebaj, hisz férfiak vagyunk, ugye, Miki? :) A játék után kedves házigazdánk bevitt minket a városba, hogy csapathassak egy kis pénzszórást az Abercrombie&Fitch-ben. 40-50%-os leárazás volt, király! A bevásárlóközpontban megebédeltünk, majd az egy sarokra lévő cable car végállomáshoz sétáltunk.

A "villamossal" végállomástól végállomásig, a Hyde Street északi végéig, a partig mentünk. Nagyon vicces, ahogy fel-le megy az utcákon, végig csilingel, miközben Te a nyitott oldalán üldögélsz, és nézel ki a fejedből. Mivel az utcák néhol elég meredekek, a cable car a kereszteződések közepén áll meg, mert egyedül itt vízszintes a talaj, ami kicsit megkönnyíti a ki- és beszállást. Innen a parton sétáltunk végig szorgosan látogatva souvenir boltokat. Letudtuk a kötelező hűtőmágnes vásárlást, megnéztük a fókákat, és elsétáltunk a BART (metró) állomásáig. Ezzel aztán szépen hazamentünk. Otthon gyorsan lefürödtünk, megírtam az előző bejegyzés felét, és máris indultunk vissza Anuj-dzsal együtt a városba vacsorázni. A The House helyre foglalt asztal, ami nem volt butaság, mert mikor odaértünk, már sor állt, és minden asztal tele volt. Kb. 5 perc után hozzá le is tudtunk ülni, és finomat vacsoráztunk. A többiek halat ettek, én malachusit. :) Egész jó kis hely volt, finom étel, kellemes hangulat. Vacsi után a kilókat lemozgandó benéztünk egy club-ba, ami azért felejthető volt, kivéve a borsos belépőt, illetve a bírságot, amit szegény vendéglátónk gyűjtött be egy duplazáróvonalos megfordulással. Azt hiszem, ez a buli nem ért ennyit, pláne, hogy kb. 30-40 perc után el is jöttünk. Sem a hely nem volt meggyőző, sem a DJ nem állt a helyzet magaslatán. Hát, így ért véget a szombatunk.

9.0 Pihenőnap
Mivel le vagyok maradva, és egyébként is elég rövid post-nak nézünk elébe, nem szedtem külön ezt a napot, mert igazán nem is csináltunk semmit. A helyszín változatlan, a szereplők is ugyanazok. :) Vasárnap szerintem 9 és 10 között kelhettünk valamikor, és mosakodás után ismét mentünk reggelizni. Otthon nem igazán szoktam, de kezdek rászokni. Igaz, nem olyan korán eszünk, mint otthon, és az ebédet sem 12 óra körül szoktuk elfogyasztani, sokkal inkább 3-4 óra tájban. Na de ki tudja már követni az időt meg az időzónákat? :) Nos, tehát elmentünk, de addigra már az is le volt szervezve, hogy a reggelinél Barbarával találkozzunk, aki legutóbb nagyon finom vacsorával látott minket vendégül, és azóta sem feledtem a kedvességét. Barbara január óta új munkahelyen dolgozik, most is épp (vasárnap reggel) dolgozott a kávézóban, ahogy ez errefelé szokás. Mindenki bent ül egymagában egy szál Macintosh-sal, sehol egy jó kis PC, és dolgozik, vagy Internetezik. A figyelmesek, és elsősorban Gabi kedvéért, csokis croissant ettem, forró csokival. Az alábbi kép itt készült:

Sajnos, Pityu és Bibi nem tudott jelen lenni. Azért gondoltunk rájuk, és megemlítettük őket. Reggeli és egy kis beszélgetés után felmentünk a lakáshoz legközelebbi dobra, hogy nappal is ránézzünk a városra, itt készült ez a kép is, ahol látszik az új pulcsim. Mikor is lesz a következő újpulcsis buli??? :) Tudom, karácsony után. :(

A kilátás pedig ilyesmi:

Megbeszéltük, hogy az ebédet mi csináljuk meg, úgyhogy hazamentünk, befejeztem a megkezdett beszámolót, aztán gyalog elmentünk vásárolni. Kb. 10 utcasarokra volt a bolt, de olyan kis helyes utcákon mentünk fel-le. :) Kitaláltuk, hogy kolbászt sütünk, és hozzá zöldségeket. Vettünk 8 jól megtermett kolbit, és spárgát, répát. Paradicsom volt otthon. Vacsira meg másnap reggelre kenyeret, felvágottat, sajtot, és inni. No, hát elég hihetetlenül fog hangzani, de én voltam a séf. Én sütöttem meg a kolbászokat, és hozzá a zöldségeket, de mindketten – hogy udvariasságból-e vagy sem, azt nem tudom – jó étvággyal ették, és bevallásuk szerint ízlett is nekik. Nekem is. Ebéd után a korábbi ijedelmeket és idegességeket pihentük ki, azaz ejtőztünk egy kicsit. Na jó, aludtunk. :) Amikor aztán felkeltünk, Anuj tartott nekünk egy képes beszámolót a januári kirándulásáról Indiában. Több mint négy hetet töltött ott, egyik unokatestvérének volt az 5 napos esküvőjén ötszázad (!) magával egyetemben. Nagyon érdekes dolgokat mesélt és mutatott, gyönyörű tájakon járt ő is. Neki az édesanyja Kanadában él, a testvére meg ő az USA-ban (ő sosem élt már Indiában), de sok rokona még mindig a hinduk földjén él. Mivel ez a nap ekkor már láthatóan nem volt túl tevékeny, és már kezdett is sötétedni, gyorsan megvacsoráztunk (a bevásárlásból kitalálható, hogy mit), majd összepakoltunk az újabb útra. A hétfő ugyanis újabb repülést jelent, ezúttal már a hatodik és hetedik fel- és leszállást, egy nagyon izgalmas céllal, Hawaii második legnagyobb szigetével, Mauival. Szóval összeraktuk a cuccot (ezúttal a repülőre felviendő táskámba raktam a fogkefém és egy váltóruhát), lefürödtünk és lefeküdtünk aludni. Kelni 5:30-kor kellett, hogy hatkor indulhassunk a reptérre, mert a repülő 8:15-kor szállt fel Honoluluba. Na, de ez már egy másik történet. A San Franciscoban eltöltött nyaralás nem jöhetett volna létre, ha nincs Anuj:

10.0 A következő rész tartalmából:

24

A vesztegzár feloldása
The following takes place between 7am and 6pm (EST).
Ott hagytam tehát abba, hogy visszaérkeztünk a reptérre. Itt aztán újra biztonsági ellenőrzés, hosszú várakozás stb. De legalább találtam Internetet, így írtam Nektek is a blogra, megnéztem a leveleim, írtam e-mailt, újra embernek éreztem magam. :) Internet nélkül nem egyszerű ám az élet. :)
Nos, mivel egy újabb (legalább) két órás várakozás elébe néztünk, reggeliztünk, és én egy kicsit csavarogtam is. Sok izgi nincs, de egy repteret mindig érdekes felfedezni. Találtam pl. a plafonon (kb. 4 méter magasan dugaljt (pestiesen: konnektor). Más izgalmas nem történt, óriási meglepetésre a 22 fős várólista legvégén álltam, így aztán nagy reményeim nem voltak. De láss csodát, kb. 20 perccel a kapunyitás előtt, odajöttek az American Airlines munkatársai, és elkezdték pötyögni a gépet. Ekkor én pont a világhálóra voltam rápörögve, amikor egyszer csak egy boszi mondja, hogy menjek gyorsan, és hozzam a jegyem és az útlevelem. Tanult informatikus lévén, még ilyenkor is tudtam, hogy nem szabad csak úgy felugrani, hanem előbb szépen mindenhonnan ki kell jelentkezni. :) Úgyhogy szépen sorban kilépegettem a google accountból (blog, e-mail), és más alkalmazásokból. Rohanok a pulthoz, és mit ad isten, a tizensokadik helyről egyből felvett a gépre a csóka. Wow. Szóval 10 perccel kapunyitás előtt még volt várólista, de mi már nem voltunk rajta, hanem kezünkben csillogott a beszállókártya. :) Így aztán 7:30-kor fent ültünk a San Joséba tartó gépre. Halleluja.
7.1 San José
(Jelzem, ettől kezdve 9 órával vagyunk időben lemaradva, ha valaki a saját órájához szeretné igazítani a történéseket.)
San José szilikonvölgy fővárosa, kb. 1 órás autóútra San Franciscotól, közvetlen vasúti összeköttetéssel. Amikor leszálltunk, beszéltem Janival, aki innen kb. 10 percre lakik autóval, hogy tudunk-e találkozni, van-e kedvük csinálni valamit. Mondta, hogy épp sikeres KRESZ-vizsgát tettek (grat!), most pedig megy be dolgozni. Ha gondolom, kidob minket a vonathoz, de ha van kedvünk, este át is tud vinni minket a Citybe. Lévén, felajánlotta, hogy eldob minket a SF-i reptérre, és aztán a városba, egyszerűbbnek látszott, mint egész nap ide-oda caplatni, és így legalább tuti találkozunk is: megbeszéltük, fél 6 után találkozunk. Két opció volt előttünk: bemenni a városba körülnézni, vagy várni a reptéren. Mindkettőt választottuk. :) Ebédig a reptéren voltunk, ez kb. 3-4 órát jelent, itt ismét igyekeztem lemaradásaimat pótolni, és kihasználni az Internet adta lehetőségeket. Beszélni a hazaiakkal Skype-on, kitenni az új bejegyzést, feltölteni fotókat, ellenőrizni a bankszámlát, leveleket, egyeztetni Janival, megnézni a gugli maps-en, hogy hogy is fest San José térképe stb.
Ebéd után jóllakottan indultunk be a városba. Mivel konkrét célunk nem volt, és a reptér a város közepén van (!), gyalog vágtunk neki a kóborlásnak. A reptér a Southwest légitársaság központja, akiknek a sok másik légitársaságtól eltérően nem fehér a gépük. Fotó Botikának:

Erről sokat nem is tudok mesélni, San José nagyon barátságos város, az út a reptértől a belvárosig így fest:

Mivel volt időnk, végre elérkezett az idő, hogy vegyek borotvahabot, aftershave-t, és cipőfűzőt, mert az pedig útközben "szétmállott". Egy Walgreens jött épp szembe, és segített ezen igényeim kielégítésében. Utána egy parkban vártuk meg Janiékat, akik egy csodaszép új autóval jöttek értünk. Jól volt látni őket, illetve, hogy Janinak hogy bejött az élet. Szép feleség, szép otthon, jó meló. Ügyi vagy Jancsi. Eldobtak minket a SF-i reptérre, és ott kb. 3 perc alatt meg is kaptuk a csomagot. Ekkor szállt el az utolsó idegességcsepp is. Végre megnyugodtunk, és nem bántuk azt sem, hogy vesztettünk egy napot. Minden jó, ha a vége jó.
Ezután elvittek minket még Anujhoz, aki szeretettel várt minket, majd sajnos, hazamentek. Úgy volt, hogy majd a vasárnapot együtt töltjük, de azóta sajna lebetegedett Ancsi (ezúton is jobbulást neki), úgyhogy úgy tűnik most csak ennyi találka adatott nekünk. Azért örülök, hogy láttalak Benneteket, és még egyszer köszi a segítséget.
Anuj-dzsal még este elmentünk vacsorázni a mólóra, illetve a legfontosabb helyeket megnéztük este is, így például a Golden Gate hidat, a világ legkanyargósabb utcáját, a Twin Peakset.
Ezután hazamentünk, hogy végre kicsit kifújjuk magunkat. Hát így telt el az a 24 óra, amit nem terveztünk. :)

San Francisco

Vegre megerkeztunk, ma mar Anujnal (ejtsd. Ánudzs) alszunk. Hamarosan jelentkezem.

Az első néhány hosszúsági fok

Figyelem! Az időpontok mindig helyi idő szerint vannak megadva!
1.0 Út Tulumig
Magyarországról az indulás minden zökkenő nélkül megtörtént, volt helyünk – noha nem agymás mellett –, időben indultunk és érkeztünk. Egyes perszónák bejárkáltak a pilótafülkébe, ez kisebb fennakadást, rázkódást és felháborodást keltett a többi utasban, voltak, akik terrortámadástól tartottak. Megnyugtattam őket…
Gatwickre való érkezésünk után bevonatoztunk Londonba, majd metróra szálltunk. Ekkor már óriási volt a riadalom otthon, nem küldtem SMS-t, hogy leszálltunk. Nem tudom, hogy a hírekben is esett-e szó a terrortámadásról, amitől sokan tartottak, de végül nem következett be, így a riadalom mindhiába, épségben metróztam. Metrótól séta Zsoltihoz (ismét thank him a lot), miközben láthattuk a tűzoltókat is munka közben [ld 1.1], majd érkezés. Cucc lerak, csörgés haza, nem túl ízletes reggeli megvesz, vacsora bevág, majd irány a kocsma. Itt lettem gazdagabb 7 pennyvel, majd távozáskor ugyanennyivel ismét szegényebb. Kb. fél órás ücsörgés után lesétáltunk a Temzéhez, majd haza.
Reggel hatkor keltünk, farkasszemet néztünk egy rókával, majd Zsolti kidobott minket a „közeli” Heathrow-ra (újfent örök hála). Itt egy rövid várakozás után repülőre szálltunk, hogy megkezdjük a második, immár komolyabb etapot. Ugyan ekkor még nem tudtuk, de a szállásig végül összesen 25 órát utaztunk. Az óceánt átszelő repülőúton egymás mellett ültünk, de valószínűleg csak azért, mert a két hibás, fekete-fehér képernyő pont egymás mellé esett. A repülő egyébként hozzávetőleg 90%-osan volt csak telített, de hát aki nem fizet, ne is egyék! Na, enni azért kaptunk. :) Ettől, s egy másik (ld. később) kis apróságtól eltekintünk, és eddig meg vagyunk elégedve az American Airlines-szal. A London – Miami gép (elsősorban Botinak):

Miamiba érkezésünkkor el kellett viselnünk azt, amit egy grillcsirke érez a hűtőből a grillgépbe kerüléskor. London: erős szél, hideg, a frizura még tart, Miami: hőség, szikrázó napsütés, a frizura makulátlan. :) Ja, for your information (aki ezeket nem tudja, az hülyén hal meg): Miamiban a reptéren januárban is légkondiznak, és az autókon elöl nincs rendszám!!!
A Miami Cancún járatnál kezdődtek az izgalmak. Először a beszállókaput cserélték le. Aki ferihegyi méretekben gondolkozik, annak jelzem, hogy itt kicsit nagyobb távolságokról van szó. Ez persze részben áthidalható a SkyTrain nevű reptéri ingyen vonattal. Ez viszont csak az átérést gyorsította meg, az indulást sajna nem, nagyjából egy órás késéssel indultunk, de felfértünk, sőt, vészkijáratnál kaptam helyet, így elfért a lábam. Mindez nem adott volna okot semmilyen aggodalomra, ha nem veszélyezteti további utunkat Cancúntól Tulumig (kb. 100 km). Az autókölcsönző ugyanis este 10-kor bezár, az autót 20:30-ra rendeltem, a gép viszont 9 után szállt le. Útlevél-ellenőrzés, csomagok megvárása, biztonsági ellenőrzés, blabla… Na persze, hogy az az autókölcsönző nem ott volt a reptéren, a kocsi nincs ott, hívni nem tudjuk őket. Szerencsénkre találtunk egy embert, aki odavitt egy emberhez, aki odavitt egy másik emberhez, aki CB-rádiózott kicsit, majd átadott minket egy olyan mókusnak, aki a mi kis autókölcsönzőnknek dolgozott. Kocsiba be, ablakot le, kettesbe be... Szerencsénkre nem mi jártunk egyedül így, egy amerikai párocska is ott téblábolt. Ők végül nem béreltek kocsit, majd kiderül, ők döntöttek-e jól. Ugyanis a sok papírmunka után, a 300 amerikai dolláros bérlésnek az lett az eredménye, hogy jött egy SMS a bankból, hogy sikeres kártyás vásárlás 185 e Ft. Hurrá! Mondom a csávónak, hogy ez így annyira nem okés, nem írom alá a csekket (azt mondta, hogy csak foglaló, nem vonta le). Persze nincs náluk hanyas... :) Na, ezután részemről a bizalmatlanság a tetőfokára hágott, és elkezdtem kötözködni, meg elolvasni mindent. A biztosításról szóló, kb. 10-es betűnagysággal teleírt 2 db A4-es jogi szöveget odaadtam az amerikainak, h csekkolja már le, h jó-e ez nekem. Azt mondta, hogy az rendben van. Kicsit szorított minket a helyzet, mert ez 10-f11 körül volt, és a szállással még nem beszéltünk. Végül megállapodtunk, és az amerikaiaknak is felajánlottunk egy ingyen fuvart. Na, szerintetek? Igen, elfogadták. Egész jó arcok voltak, épp csak bemutatkozni felejtettünk el, úgyhogy nevüket most már – ahogy eddig is – jótékony örök homály fedi. De jótett helyébe jót várj, mondja ezt minden magyar népmese: az ingyen fuvar Mexikóban 60 dollárt ért, miután a kötelező udvariassági (kösz nem, tedd csak el, tényleg nem, ….) köröket lefutottuk. Éjjel n1-kor érkeztünk Tulumba, ahol mindenki olyan folyékonyan beszél angolul, mint otthon urduul.
- Ígléz? No íglés.
- OK, buenos díaz amigo, yo soy hungaro, no hablo espanol, looking for Xibalba (ejtsd: siválvá) Hotel.
- „Siválvá? Siválvá? Siválvá? SILVÁLVÁ?? No, papaparrapaparapaos.
Mutogattak persze erre-arra. Egyik jobbra, másik balra. Van aki csak mosolygott. Egyébként is, hogy a jó k életben lehet, h valaki nem beszél folyékonyan spanyolul. :) Mármint, ez természetesen az én hibám. Lényeg a lényeg: Egy órás, éjszakai városnézés után mit ad Isten, találtunk egy angolul beszélő embert, aki még a hotelről is hallott. Ezt most mutatni is kéne, de a lényeg: "a következő utcán menj balra (mutatja, hogy jobbra), és megtalálod". A kezében jobban bíztam, mint a nyelvében, és bejött, jobbra volt! Ó je, végre.
Összegezve: felfértünk minden repülőre, minden repülő, amellyel felszálltunk, le is szállt, elértük az autókölcsönzőt, lejutottunk Tulumba, és volt éjjel is recepció. OMG.

1.1 A baleset előttünk van, ezért nem sietünk
Két baleset is épphogy megelőzött minket, Londonban egy Focust alakítottak kabrióvá a tűzoltók, sajnos, amikor arra mentünk, még valaki belülről nézte. Nem vártuk meg, hogy mi lesz vele. 2-3 órával később a kocsi még ott volt, és bár szerettük volna kipróbálni és lefotózni, a yard vigyázta.
A másik – talán még tragikusabb – Cancún és Tulum között történt éjszaka, egy embert elütöttek a „sztrádán”. Szegény csóka az út közepén darabokban feküdt, mindössze egy háromszög hívta fel a többi autós figyelmét arra, hogy ne az út közepén akarjon közlekedni, mert ez itt most fekvőnek fekvő, de nem rendőr. Kb. 10 perc múlva láttuk a mentőt is menni, szerintem már mindhiába, de azért remélem, hogy nem így van.

2.0 Az első nap Mexikóban
A következő részek tartalmából: